Én nem tudom, hogy a maradandó meghülyülés jele, hogy mostanában sorra olyan zenék iránt kezdek tartós rajongást érezni, mint a Placebo, The Used, a Thirty Seconds To Mars vagy a Lostprophets, vagy csak a HIM kezd felnőttebb zenét játszani – a saját keretein belül természetesen – és nem kizárólag a 16 éves kiscsajok kegyeit szeretnék elnyerni, hanem a harmincon túli háziasszonyokét is (hjaj), de az új HIM lemez bizonyos részleteiben szimpatikus.
Fene se gondolta volna, de az az igazság, hogy erre mifelénk még nem igazán írtunk High On Fire lemezről, így aztán nem fog megártani, ha történelemórásat játszunk. Na szóval, volt a kilencvenes években egy Sleep névre hallgató stoner zenekar, amely már fennállása idején is, de az évtized végén lezajlott feloszlását követően meg aztán pláne, igazi ...
Bevallom, valahogy mindig fázom az olasz zenekaroktól. Főleg, ha a biográfiájukban két neves zenekarnak is hibásan írják le a nevét (már akikkel együtt játszottak, de mindegy is). Nem nehéz azt sem kitalálni, hogy dallamos progos zenét játszik a Sinestesia, ami egészen addig még rendben is volt, amíg be nem kúszott az ének, amivel aztán agyon is cs...
A 30 Seconds To Mars This Is War című albuma a 2009-es év azon kiadványai közé tartozott, amit tűkön ülve vártam. Ők is szinte a kínai demokrácia lassúságával készítették el az új dalokat, jó alaposan, ami után értelemszerűen azt vártam, hogy minimum a komplett állkapcsomat kelljen keresgélnem valahol a padló alatt. Nos, nem így történt.
Annak ellenére, hogy igazi népszerűségre soha nem tudtak szert tenni, a Heathen egyike volt a tengerentúli dallamos thrash vonal legizgalmasabb bandáinak. A nyakatekert, fifikás, ámde messzemenően fogós dalok, a zseniális gitárjáték és a remek énekdallamok mind messze az átlag fölé helyezték a zenekart. A sors fintora, hogy zsenialitásuk ellenére s...
A március elején Budapesten is megalázóan tökéletes koncertet adó ausztrál Airbourne-t sokan hajlamosak leírni azzal, hogy sima AC/DC klón, amiben van is némi igazság, a dolog azonban nem kizárólag ennyiről szól. A Dürerben még amellett is a jelenkor egyik legfeszesebb, leghúzósabb rockbandája feszült a hangszereknek, hogy valahol minden daluk, min...
Akad a magyar rockzenében néhány megfejthetetlen talány, így talán nem gáz, ha bevallom: számomra a HARD ezek közé tartozik. Adott volt öt nagymúltú zenész, akik összejöttek, hogy betöltsenek itthon egyfajta űrt, a végeredménnyel azonban egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. A retro és az anakronizmus között elég vékony a választóvonal, nem is sikerül...
Sokszor megállapítottuk már, de manapság alighanem jobban igaz, mint valaha: a honi stoner színtér egyszerűen virágzik. Kevesen örülnek ennek nálamnál jobban, annak meg pláne, hogy végre megjelent az említett szubkultúra tán legfílingesebb formációjának, az egri Shapat Terrornak a bemutatkozó lemeze.
Szeretem (az) Audrey Horne-t. Ezzel az indítással nem a hirtelen feltámadt leszbikus hajlamaimat kiáltom világgá, csupán erre pár éve létező, a Twin Peaksből menekített nevű norvég zenekarra kattantam rá végérvényesen (már az előző lemezzel, ha pontosan szeretném a kórtörténetet felvázolni). Anno a sorozat is masszív függést okozott, nincs ez máské...
Tény, hogy léteznek olyan előadók, akik a zenekaruk nélkül csupán félkarú óriások. Talán nem lövök le nagy poént már a kritika elején, ha elárulom: az Elect The Dead szimfonikus változata sem jó, sőt.Hiába zenél Serj Tankian mögött a komplett Aucklandi Filharmonikusok csapata és hiába érződik, hogy Serj valami igazán grandiózusat szeretett volna lé...
A Crazy Lixx 2007-es első albumát hallgatgattam ugyan, de összességében eléggé elment mellettem. Komoly rejtély, miért, mert a New Religion hatására megint feltettem, és most egyből működött... Hiába, néha csupán pillanatnyi hangulaton vagy apró nüanszokon múlik, eltalálja-e az embert egy új csapat vagy sem.
Aligha kaphatott volna jobb reklámot az új Scorpions album (sorrendben a tizenhetedik), mint a belengetett turné utáni feloszlást, amit azért nem árt fenntartásokkal kezelni. Simán el tudom képzelni, hogy a veterán hannoveri rockerek most még komolyan is gondolják, hogy a Sting In The Tailt követő 2-3 évnyi koncertezés után szögre akasztják a hangs...
Devin Towsend négylemezes eposzának második tétele az Addicted!. A Ki akusztikus, kicsit olyan se íze-se bűze lemezét nem tudtam teljesen megkedvelni, valahogy végig az volt az érzésem, hogy egy összekötözött lábú, ugrásra kész oroszlánt próbált zenével megjeleníteni.
Új trend van születőben. Mióta a Volbeatet felkarolta a Metallica és a világ egy nagyobb szelete rádöbbent, hogy milyen bulis a metalköntösbe bújtatott Elvis, várható volt, hogy előbb-utóbb felbukkannak hasonló stílusú csapatok. A Roadrunner (melyik más kiadó) le is csapott a Domminra, akiket leginkább egyfajta Type O Negative/Danzig/Volbeat/HIM/El...
A Los Angeles-i White Wizzard tipikusan az a zenekar, amit a közönség egy része boldogan ölel majd a keblére, a többiek pedig vagy értetlenül merednek maguk elé, vagy gúnyos megjegyzéseket téve lépnek tovább. A huszonéves amerikai srácok ugyanabba az iskolába tartoznak, mint mondjuk a Bonded By Blood vagy a Fueled By Fire, azaz valami olyasmiben ut...
Bruce Kulick aligha szorul külön bemutatásra, hiszen több mint egy évtizeden át gitározott minden idők egyik legnagyobb rockzenekarában, a KISS-ben, játéka olyan meghatározó jelentőségű albumokat fémjelzett, mint a maszk nélküli felállás legsikeresebb teljesítménye, az 1987-es Crazy Nights vagy legkeményebb lemezük, a '92-es Revenge.
Metallica vagy Megadeth? Ez az álnok kérdés szinte minduntalan felüti a fejét, ha thrash metalról esik szó, s a válasz ilyenkor vagy az, hogy „há' mégis mit gondolsz, ember, még szép hogy a Talicska", vagy szimplán egy kisípolnivalóan cifra anyázás. Vagy Slayer. Én is sokáig gondban voltam, ha ezen kellett eltöprengenem, ám aztán megismertem a Test...
A Wrong Side Of The Wall az egykori Insane frontember Knapp Oszkár és a volt Bones tagjainak közös csapata. Korábban egy EP-jük jött ki úgy, hogy ingyenesen lehetett letölteni a honlapjukról, most pedig hasonló formában férhető hozzá a teljes debütáló album is, de aki még mindig ragaszkodik a fizikai formátumhoz, az a koncerteken természetesen megv...
Talán említésre került már e magazin hasábjain, hogy Lengyelország az utóbbi időben milyen döbbenetes mód belehúzott metal téren. Egymás után, szinte hónapról hónapra érkeznek az új formációk korongjai, és bizony nem egy esetben igen figyelemre méltó a végeredmény. Ez a helyzet a gdanski Proghma-C elnevezésű zenekarral is, debütáló lemezük ugyanis ...
Kellemetlen meglepetést jelent az új Rob Zombie album, pedig a zenébe öntött trash-horror pápája eleve magasra srófolja az elvárásokat a címválasztással. Ugyebár a Hellbilly Deluxe volt 1998-ban az a debütáló anyag, amivel az énekes egyértelműen bebizonyította, hogy szólóban, a White Zombie többi tagja nélkül is életképes: csak az Államokban több m...
Las Vegas eddig nem éppen a metal mekkájaként élt a köztudatban, hirtelen a Slaughtert leszámítva nem is nagyon jut eszembe olyan keményebb kötésű csapat, akik a nevadai sivatag közepéből startolva tettek volna szert világhírnévre. Az utóbbi években is inkább csak a The Killers öregbítette a szerencsejátékok fővárosának hírnevét, mintsem valami tök...
Ritkán érkezik Lengyelország felől olyasmi muzsika, mint amelyet Michal Jelonek három évvel ezelőtti bemutatkozó, s mindezidáig egyetlen lemezén hallhatunk. A klasszikus műveltségű - zenész diploma - hegedűművész játszott már komplett nagyzenekarral, közreműködött kismillió lengyel csapat albumán, s a klasszikus zenén kívül nem zárkózik el a poptól...
E hasábokon is szó esett már párszor arról, mi minden történt tavaly a Fear Factory környékén, így ezúttal inkább hanyagoljuk is az utóbbi évek egyik legvállalhatatlanabb zenekari szappanoperáját. A lényeg, hogy a korszakalkotó Los Angeles-i bandában a legutóbbi, 2006-os Transgressiont készítő felálláshoz képest két ponton történt változás: a gitár...
„Go in peace and find thy faith / Evolve thy self, and lose all hate / So a heaven you may create" -Mabool (The Flood)-
Ugyan a „közel-keleti metal" kifejezés a nyugati fül számára még mindig kissé disszonánsan cseng, a globalizáció igen kevés pozitívumainak egyike, hogy mára egyre több csapat ténykedik a keményzene fenyegető lobogója alatt a világ ...
Nagyjából csak a Luca széke készült hosszabb ideig, mint az új Hypocrisy album, bár érthető, hogy Peter Tägtgrennek a Painnel jobban esett foglakoznia – ami nyilvánvalóan többet hozott a konyhára az utóbbi években, úgy, hogy a zene sem vállalhatatlan. A 2005-ös Vírust szerettem annak idején, de igazából a nagyon korai lemezek kivételével nem tudom ...
A Helloween valami miatt mindig vonzódott a tréfás dolgokhoz. Ezt simán el is lehetne fogadni, ha Michael Weikath lemezekre felszuszakolt gegjei legalább egy fokkal viccesebbek lennének annál, mint amikor Tahi Tóth László svájcisapkás részegként tántorog a kamerák előtt, de sajnos nem viccesebbek.
A The Poodles kapcsán már megemlítettem, hogy néha hülye előítéletek miatt megy el az ember olyan dolgok mellett, amik egyébként neki valóak: a svédeknél a rettenetes név és a humoroskodó imázs volt az, amiért a remek tavalyi album előtt nem vette be őket a gyomrom.
Facebook
Twitter