Ha létezik helyzet a zeneiparban, ahonnan egyszerűen nem lehet nyerni, akkor W. Axl Rose igen módszeresen, tekervényes utakon keresztül lavírozta magát egy ilyenbe a Chinese Democracyvel, méghozzá olyan pozícióból, ahonnan éppen veszteni lett volna nehéz.
Eme német formáció egy egészen új résztvevője a germán thrash színtérnek, mely valljuk be, nem egy hálás feladat, mivelhogy annyi legendás és kiváló alakulat működik arrafelé hasonló zenei irányultsággal. A Godslave az ezredforduló táján öltött testet öt muzsikus eltökéltsége révén, az első komolyabb megnyilvánulásra azonban csak idén kerülhetett s...
A Venomous Concept nem más, mint a Napalm Death jellegzetes hajzatával rendelkező Shane Embury basszer és a Brutal Truth hangszálgyilkos Kevin Sharp közös projektje, melynek ötlete egészen 1989-ig nyúlik vissza, amikor is a két emblematikus grind alak először röffent össze pizzázni és agysejteket masszívan pusztítani.
A massachusettsi Staind a nu metal-éra egyik legsikeresebb zenekara volt bő 6-7 évvel ezelőtt, dacára annak, hogy alapvetően mindig is kilógtak a groove-os/rappes vonalból a maguk mélyebben megdörrentett, de alapvetően melankolikus poszt-grunge muzsikájával.
Legutóbb, a 2005-ös Destruction anyag, az Inventor of Evil kapcsán valami olyasmit írtam, hogy cseppnyi megfáradást érzek a csapaton, nem ártana némi kis szünet, és úgy látszik, beletrafáltam a dologba, mivel a D.E.V.O.L.U.T.I.O.N szokatlanul hosszú idő, három év után született meg. Azért hogy a fanok ne maradjanak betevő muzsika nélkül, a német th...
A Kalifornia poros fővárosából, Sacramentóból elszármazott Tesla úgy vált többszörös platinalemezes sztárrá a hajbanda-érában, hogy hiányzott belőlük mindenféle hamis csillogás, ami kortársaikra olyannyira jellemző volt.
Amikor Brian Welch, azaz Head Jézus Krisztusra rálelve otthagyta eredeti zenekarát, a Kornt, ahol fő dalszerzőként tevékenykedett, a szakma egyből temetni kezdte mindkét felet. A kissé formátlanabb See You On The Other Side után kiadott tavalyi Korn lemez kreativitása persze mindenre utalt, csak éppen arra nem, hogy a korábbi társak zeneileg elvesz...
Nagyon nem tetszett az az irány, amit a Slayer-light (jó-jó, azért nem, de magamban szeretem így hívni) The Haunted előző lemezén művelt. Azt meg sosem gondoltam volna, hogy az új lemezért úgy fogok majd lelkesedni, mint az első istencsapásukért. Sőt. Pedig annyira azért nem meglepő, hogy a Versus ennyire jól sikerült, hiszen a megalakulás óta nem ...
Általában ritkán szólalok meg ezeken a hasábokon (akkor is minek – így sóhajthatnak fel ellendrukkereim), ámde most megint itt a pillanat, hogy megismertesselek titeket néhány olyan fiatalemberrel, akikről talán soha nem hallanátok, ha én nem lennék fanatikus gyűjtő és nem ismertem volna meg őket magam is.
Még idén tavasszal jelent meg a Nadir új lemeze, a Those Who Bought The Rain, mely a tavalyi, Step On It zenekarral közös splitet leszámítva a második korong a sorban. Természetesen nem szabad megfeledkeznünk a Dark Clouds néven eltöltött időkről sem, így tehát mondhatjuk, hogy a Nadir tagjai sokat tapasztalt, veterán harcosai a magyar undergroundn...
Rezignált gitárpengetéssel nyit a michigani See You Next Tuesday második nagylemeze, melyből sokat még nem lehet leszűrni, ám az azt követő In The End ólomsúllyal mászó két és fél perce már semmi kétséget sem hagy afelől, hogy amit itt hallani fogunk, az minden lesz, csak könnyed nem.
Ha egy zenekar túl nagy lánggal ég, előfordul, hogy a tagok egy idő után nem tudnak mit mondani egymásnak, nincs meg a közös hang, és lassított felvételként darabjaira hullik minden, amit addig felépítettek. Van, aki ilyenkor terapeutát fogad és készít egy rossz lemezt, vannak, akik külön utakon indulnak el, hogy megvalósítsák önmagukat.
Ma már senki sem lepődik meg egy-egy újrafelvett régi lemez hallatán, de az efféle speciális anyagokkal azért alapvetően ingoványos talajra tévednek a készítőik. Persze akad rá példa, hogy még a vállalkozás eleve necces volta ellenére is jól sült el az újragenerálozás, a legkézenfekvőbb eset a Testamenté, akik a First Strike Still Deadlyvel tényleg...
Van ugyebár ez az unalomig elcsépelt kérdés (még interjúkban is meg-megkérdezik zenészektől), hogy „te hogyan raknád össze álmaid bandáját?". Ilyenkor aztán repkednek a nagy nevek, a fantasztikusabbnál irreálisabb összeállítások, de ma már az ilyen gondolatokkal való játszadozás varázsa erősen lecsökkent.
Olykor furcsa érzés végigkövetni egy zenekar útját a legelső demótól az x-edik lemezig – jelen esetben a harmadikig, ráadásul a harmadik külföldi kiadós kiadvány a Casketgarden Incompleteness In Absence-e. Ilyenkor kívülről, kibícként figyeljük, merre, hová fejlődik a csapat, a csetlő-botló amatőr csörömpölésből lesz-e valami olyasmi, amit szívesen...
Ha választani kellene, hogy melyik az a művészeti forma, amellyel a leghatásosabban és legsokrétűbben fejezhető ki az egyén saját véleménye, valamint belső érzései egymással és a világgal kapcsolatban, akkor minden bizonnyal a zenére voksolnék, s azon belül is a rock műfaja az, ahol az alkotó muzsikusoknak a legnagyobb a szabadságuk, mivel ez a szí...
Az Unearth tagjai nyilván esküsznek rá, hogy a The March lazán kenterbe veri az eddigi lemezeiket, de ez azért nincs így. Trevor Phippsék ezúttal is egy erős dalokkal teli, jól hallgatható albumot készítettek, amire azonban még ezzel együtt is simán rámondhatjuk, hogy – a kiforratlanabb Stings Of Conscience debütöt nem számítva – gyakorlatilag harm...
A Presto Ballet a Metal Churchből ismerős Kurdt Vanderhoof bandája, melynek 2005-ös, egyébként remekbeszabott bemutatkozása, a Peace Among the Ruins után három évvel végre megérkezett a második korongja. Vélhetően elég sokat elmond írásom tárgyáról, hogy jelenleg két lemezt hallgatok állandóan, melyek egyike ez - a másik a 2007-es Sieges Even - de ...
A Black Stone Cherry neve sokáig semmit sem jelentett számomra azt leszámítva, hogy időről időre belerohantam a neten, aztán több ajánlást követően végül megismerkedtem augusztusban megjelent második lemezükkel, és nem bántam meg, még ha a négyesfogat nem is találta fel a spanyolviaszt.
Az Emancer egy idestova már tíz éve működő északi formáció, kiknek legfőbb múzsái a végtelenbe tovakígyózó fagyos fjordok és a hidegen csillogó, kristálytiszta patakok. Zenéjükben fel is sejlik ez a természetességgel átitatott rideg szépség, de emellett még egyéb, kevésbé tipikusan északi jellegzetességek is fel-felütik a fejüket ezen az egy órás k...
Megmondom őszintén, egy új Axel Rudi Pell lemez kézhezvételekor magam is rendszeresen a „Már megint? Minek?" kérdést teszem fel magamnak (ha már a kiadótól vagy magától a német Blackmore-tól nem kérdezhetem meg ugyanezt). Valóban, kissé túlzásnak tűnik Axel folyamatos jelenléte a színtéren és úgy egyáltalán, ebben a mai dömpingben képtelen vagyok m...
Miután sikerült roppant ízléses módon lemenedzselnie szakítását a Velvet Revolverrel – alighanem még maga W. Axl Rose is büszke lett volna arra, amit lerendezett – , majd lebonyolított egy sikeres amerikai turnét eredeti bandájával, a Stone Temple Pilotsszal, Scott Weiland megjelentette második szólóalbumát.
A német progmetal szcéna csendben, de megbízható minőségben szállítja a lemezanyagokat, többé-kevésbé rendszeres időközönként. Nem is tudom, a Dream Theater sikere mennyire volt konkrét hatással a bandákra, elvégre legtöbbjük még az Images And Words környékén vagy előtt is ténykedett már, sőt, némelyikük már a When Dream előtt is létezett.
A King Hobo sztorijának gyökerei a 2005-ös Sounds Of The Underground turné idejére nyúlnak vissza, amikor az Opeth és Spiritual Beggars billentyűs Per Wiberg és a Clutch dobos Jean-Paul Gaster a színfalak mögött nekiálltak játszogatni, és annyira jól érezték magukat, hogy intézményesítették az együttműködést.
Nem akarom megjátszani az objektív kritikust. Nagy francot: elvakult rajongó vagyok. Igen, az a típus, aki még a kéthetes kutyaszart is megvenné, ha olyan csomagban árulnák, amin rajta van a négy betű, közepén a villámjellel. Sőt, később megvenném a kutyapiszok gyűjtőknek piacra dobott változatát is.
Az igen érdekes elnevezésű veszprémi kvintett 2006 októberében kezdte meg röptét, majd fél évvel később került sor az első koncertre, Superbutték társaságában. Abból, hogy rövid két év alatt a sertések eljutottak oda, hogy születésnapi bulijukra közel ötszázan kíváncsiak, továbbá év végére várható a Pig City Life elnevezésű bemutatkozó nagylemez, t...
Két év sem telt a Squealer legutóbbi albuma, a Squealer AD néven, Gus Chamberssel a mikrofon mögött kiadott Confrontation Street óta. Azt az anyagot kifejezettem csíptem, hiszen egy módosult, thrashesebb irányvonalra állította magát vele a banda, Gus pedig hozzátett annyit, amivel sikerült kiemelnie a Squealert a tucat-pozícióból.
Facebook
Twitter