Ha azt mondom, a Grand Magus Janne Christofferson bandája, az ebben a formában nem feltétlenül mond sokat a többségnek, ha azonban hozzátesszük, hogy e skandináv tucatnév a Spiritual Beggars énekes JB-t takarja, már egyből más a helyzet. Ez az óriási smirglis hangszálakkal megáldott szakállas figura szerencsére nem tétlenkedik: miközben Mike Amott ...

Az 1991-ben alakított német Qntal azon zenei világot hivatott színesíteni és erősíteni, amelynek nem sok követője akad mostanság. Michael Popp és Ernst Horn zenészek már a kezdetektől célul tűzték ki maguk elé a múlt népszerű muzsikáinak felidézését, illetve azok modern köntösbe való öltöztetését. Vonzalmuk a középkori zenei világ iránt a legerőseb...

Ennél találóbb címet keresve sem találhatott volna az Opeth-agytröszt Mikael Akerfeldt a 2008-as albumhoz. Az új lemez tartalmilag, és persze néhány új zenekartagot is nézve valóban vízválasztó – annak ellenére, hogy értelemszerűen Mikael neve egyenlő az Opeth nevével. Úgy vízválasztó, hogy ordító különbségek persze nincsenek az előző anyagokhoz ké...

Vannak emberek, akik egész egyszerűen nem hajlandóak megöregedni. Persze, az ő fejükön is szép lassan mélyülnek a ráncok, nő a toka, és fogy a haj, de valahogy mégis. Elmarad a megfásulás, a lehiggadás, a nagy masszába való beleszürkülés. Itt van például a jó Nick.

Bizonyára egészen másmilyen lett volna az új Journey, ha Neal Schon nem rúgja ki a bandából Jeff Scott Sotót egyik pillanatról a másikra, hiszen vele a fronton valószínűleg jóval indokoltabbnak tűnne a Revelation lemezcím, mint így, de ezen már kár elmélkedni. A mikrofonnál most egy ismeretlen, filippínó gyökerekkel rendelkező fiatal srác áll Arnel...

Valahol nonszensznek tűnik, hogy lassan 8 teljes év telt el az utolsó Mötley Crüe sorlemez óta, pedig ez a helyzet. Meg sem kísérelném összefoglalni, mi minden történt azóta a '80-as évek egyik legalapvetőbb amerikai rockbandájának háza táján, a lényeg, hogy habár volt idő, amikor úgy tűnt, soha többé nem kerül rá sor megint, most mégis itt vannak ...

A chicagói Disturbed a nu metal hullám vizein evezett fel a fősodorba, és már első lemezükkel, a 2000-es The Sicknesszel hatalmas platinasikereket arattak Amerikában. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy a csapat képes méregerős nótákat írni – Down With The Sickness, Voices, Stupify – , összességében azonban elég monoton és lecsupaszított, urambocsá' l...

Édes Leandránk egy csodagyerek. A promó lemezhez csatolt kiadói PR szöveg legalábbis valami ilyesmit próbál elhitetni a nyári napsütéstől kisimult idegzetű zenekedvelővel. Az érintett hölgy Fehéroroszországban kezdte zenei pályafutását, egész pontosan hat éves korában. Aztán kilenc évesen már a zeneakadémiát látogatta, később pedig Németországba kö...

Dacára a remekül elsült Winger újjáalakulásnak, Kip Winger nem adja fel szólópályáját sem, ami nem csoda, hiszen önálló anyagai teljesen más vonalon mozognak, mint amit az anyazenekarban megszoktunk tőle. Amikor annak idején, 1997-ben kijött az első thisconversationseemslikeadream, a régi rajongók jelentős része egyszerűen nem értette, mit csinál K...

Glenn Hughes-nak mindig megvoltak a maga korszakai, és most éppen egy funkysabb, soulosabb periódusában jár, vagyis ha a toleranciaküszöböd alacsony és kizárólag a legendás énekes/basszer harapósabb vonalvezetésű dolgait vagy képes igazi élvezettel hallgatni, inkább továbbra is maradj a Blues-nál, a From Now On...-nál, netán az újabbak közül a Song...

Tény, hogy a tökösgyerek bunkóhácé világa sohasem a változatosságról vagy az újítani vágyásról szólt, valamivel az ezredforduló után azonban az MTV fenegyerek Jamey Jasta által vezetett Hatebreed mégis egy vaskos huszárvágással gyakorlatilag új irányt adott az irányzatnak. A klasszikus régisulis thrash és a hardcore megfelelő mértékű elegye egy egé...

Vess meg érte, de a Rob Halforddal újraegyesült Judas Priest három évvel ezelőtti visszatérő albumától, az Angel Of Retributiontől már akkor sem estem hanyatt, amikor megjelent, és azóta sem vált nagy kedvencemmé. A zenekar nyilvánvalóan egy definitív Priest lemezzel akart előrukkolni, ami a stílust tekintve sikerült is nekik, a végeredményt azonba...

Két dolgot rögtön az elején leszögeznék: 1. A Danko Jones zenéjét nagyon csípem, legutóbbi, Sleep Is The Enemy elnevezésű lemezükre farzsebből kivágtam a tíz pontot, ráadásul minden korábbi anyagukkal kapcsolatban ugyanígy tettem volna. 2. A Never Too Loud egy nagy rakás trágya.