Csak nem akaródzik Al Jourgensen industrial legendának letenni végleg a lantot. Ugyebár még az úgynevezett Bush-trilógia befejező részénél felvilágosított mindenkit, hogy ennyi volt, vége a legzajosabb minisztérium működésének. A remek The Last Sucker nagylemez bejelentése után nem sokkal, ám annak még megjelenése előtt – figyelitek a csavart? – útjára engedtek egy teljesen felesleges remix albumot Rio Grande Dub címmel, melyen a Rio Grande Blood bivalyerős dalait hallhattuk kicsit másképp.
A Brother Firetribe egy finn banda, amire sokan gyaníthatóan csak azért figyelnek majd fel, mert a Nightwish gitárosa, Emppu Vuorinen is érdekelt benne, ez azonban senkit se tévesszen meg, a zenének ugyanis semmi köze ahhoz a csapathoz, amivel a miniatűr fickó a mennybe ment.
Nem tehetek róla, nem bírok leszokni hallgatóként a tekerésről. Megvezetett, parasztvakított botfülű vagyok, elismerem, akit bármiféle lélektelen neoklasszikus virgával meg lehet venni kilóra, de hát ez van. Különben hogy az ördögbe kattantam volna rá a finn illetőségű (bár neve alapján svédnek gondolná az ember), a legtöbbek által valószínűleg 666...
Az Ad Astra is azon hazai fiatal csapatok egyike, akiket szinte a megalakulásuk óta figyelemmel kísérek. Zenei világuk mindig közel állt hozzám, kifejezetten szeretem ezt a súlyosabban riffelős, komplexbe hajló stílust, amely kb. Chuck Schuldiner munkásságát, illetve a Nevermore hatását is magába foglalja.
Habár jómagam is azon zenerajongók közé tartozom, akik szerint a zene az elsődleges, a csomagolás csak ráadás, azt mégis meg kell hagyni, hogy a To The Bone zenészei külcsín tekintetében (is) adnak a minőségre. A fehér digipak tokba burkolt, piros dombornyomású cd elismerő hümmögésre késztetett, ám ami a szemnek jól esik, az nem biztos, hogy a füln...
A tavalyi megjelenésű Zord bemutatkozó anyagának meghallgatására elég nehezen vettem rá magam, ugyanis az ízlésesnek épp nem nevezhető borító (még mindig nem jöttem rá, mit ábrázol...) meglehetősen ijesztőnek tűnt, és hát az első rossz benyomás hatására mindig húztam, halasztottam a dolgot.
A hattagú holland Textures együttes 2001-es alakulása óta azt a cseppet sem egyszerű célt tűzte ki maga elé, hogy a lehető legtökéletesebb és legfogósabb – értsd: nemcsak vájtfülűek számára befogadható - elegyét alkotja meg a polimetrikus matekozás és a jóval dallamosabb, de az agresszivitást se nélkülöző metalcore stílusainak. Idei harmadik lemezé...
Bárki bármit mond, az azért még mindig eseményszámba megy, ha a régi klasszikus „gitárhősök" kiadnak egy új lemezt. Joe Satriani annak idején óriási kedvencem volt, a Crystal Planet albumáig szinte betéve tudtam a dalait, az Engines Of Creationt még úgy-ahogy szerettem, aztán jött egy kis szünet, én is belefáradtam egy kicsit az ilyesféle gitárzené...
A Goad-ed (vagy Goaded, mindig másképp írják) annak a Tracy G-nek a bandája, aki annak idején Dio mellett pengetett jó pár évig. Ha máshonnan nem, innen azonnal ismerős lehet a dallamos zenék híveinek a neve. A srác gyakorlatilag gyerekfejjel kezdett gitározni: amikor más még javában matchboxokat tologat, ő már szorgalmasan gyakorolt, és ennek meg ...
Valószínűleg Ausztrália legelmebetegebb együttese a One Step Beyond, bár e téren világviszonylatban sem állhatnak túl rosszul. Az 1997-ben alakított bandának ez már a második nagylemeze, melyen olyan szintű eklektikusság uralkodik, hogy az már-már zavarba ejtő. Akinek ezt a lemezt sikerül kettőnél többször végigharcolnia, az vagy egy perverz állat...
Vannak zenekarok, amelyek úgy tűnik, sosem lesznek képesek kitörni a másod-, illetve harmadvonalból. A kanadai Exciter is ilyen, sőt, meg merem kockáztatni, ők nem is akarnak. A John Ricci gitáros vezette négyesfogat egyike a valaha volt legkultikusabb speed-power csapatoknak, az meg tény, hogy szép magyar szóval, náluk trúbb zenekar nem létezik er...
Technikás death metal banda sok van, ezt már elmondtam egy-kétszer, éppen ezért kell azt a keveset igazán jót becsben tartani és értékelni. Megmondom őszintén, a Once Was Not lemezükig ilyen brigád volt a Cryptopsy is. Most viszont csak fejvakarás van, semmi más.
Hogy Steve Lukather egy zseni, azt alighanem még annak sem kell különösebben bizonygatni, akit egyébként a jeges víz ver ki a Toto-féle klasszikus AOR zenéktől: a gitáros eddigi három évtizedes pályafutása során legalább ezer különböző albumon játszott session-muzsikusként, és önálló produkcióival, projectjeivel számtalanszor tanúbizonyságot tett k...
Sokat vártam az új King's X lemeztől, mivel a kultikus houstoni trió az előző Ogre Tones-zal ismét olyan formát mutatott, amilyet már évek óta nem, ráadásul ismét Michael Wagener csúcsproducerrel vonultak be a stúdióba. Az XV végül a várt elsöprő anyag helyett szimplán csak jó lett, de talán eleve hibás hozzáállás volt abban reménykedni, hogy Doug ...
Ez a négytagú bristoli zenekar ugyan már hat éve veszi ki részét a modernebb felfogású brutális zenei zajongásból, és bár három nagylemez és egy EP is a számlájukra írható, nekem valahogy mindezidáig nem nagyon szúrt szemet a csapat ténykedése. Ennek egyik oka talán a deathcore utóbbi évekbeli inváziós jellegű felfutása lehet, de az sincs kizárva, ...
Ha valaha mondtam volna olyasmit, hogy 2007 egy erős év volt, akkor most igen erősen kell vakarnom a fejem, ha az idei évet akarom jellemezni. Mert bár még csak félévnél járunk, már most nagyon izmos hónapokat tudhatunk a hátunk mögött, elég csak az új, bivaly Death Angel lemezre vagy a Sahg második csapására gondolni. És mik jönnek még!
A Black Crowes azon csapatok közé tartozik, akiket tizenpár éve nagyon tudtam szeretni, korai lemezeik (leginkább az első három, mert a Three Snakes azért már nem volt akkora telitalálat) heti rendszerességgel előkerültek. Aztán szép lassan elhidegültünk egymástól, én mentem jobbra, ők meg balra, és ha nagy ritkán mégis összefutottunk valahol, elis...
Ez a lemez még a tavalyi elfekvő kupacból került elő, tulajdonképpen nem is tudom, miképp feledkeztem el róla ennyire: határozottan emlékszem, hogy mikor megérkezett, pár hallgatást megért, és teljesen szimpatikusnak találtam az albumon hallható zenét. A csapat 2005-ös lemezéhez volt már korábban szerencsém, azt sem tartottam rossznak, kellemes dal...
A klasszikus progresszív rock lemezek az utóbbi időben úgy látszik, mindig engem találnak meg. Ez persze nem baj, mert szerettem-szeretem a stílust, de sajnos az újabb bandákkal kapcsolatban már nem vagyok igazán képben (sajnos a régi nagyok hallgatása is igencsak háttérbe szorult mostanában).
A félreértések elkerülése végett: a QvA kifejezés nem arra utal, amire olvastán könnyedén asszociálhatunk – persze rossz az, aki rosszra gondol – hanem a Questions versus Answers elnevezés rövidítése. Ami pedig nem más, mint egy 2005-ben életre hívott zenei projekt, voltaképpen egy főleg zenészekből álló baráti kör, melynek mozgatórugója a kissé fu...
Azért az nem semmi, hogy a klasszikus, hammondos hard rockot játszó Treff zenekar 1972-ben alakult! Már ezért is tiszteletet érdemelnek, hiszen tudjuk, milyen mostoha sors jutott az efféle bandáknak az aczéli időkben. Ezzel együtt nem nagyon találok mentséget arra, miért szól negyedik albumuk ennyire igénytelen módon – a 90-es években még szemet hu...
Amerikai power metal, kifejezetten King Diamond, Iced Earth és Nevermore rajongóknak ajánlva! – hm, nem is hangzik rosszul...lássuk csak, oh, és az alapító Danie Powers négy és fél oktávot tud! Végre valami jó! Kicsit mondjuk elrettentő a tucat true bandákban utazó Dragonheart Records, illetve a trió felállás, de a kiadói ajánláson szereplő fenti t...
A Soto bulira nyilvánvalóan mindenki az isteni Jeff miatt ment, és aki elment, azt marhára nem a kísérőzenekar saját nótái érdekelték. Abban azonban biztos vagyok, hogy a Tempestt-Soto turnén nem kevés szimpatizánsra tettek szert a pelyhedző állú brazilok.
Nem tudom, a zenekar stílusa vagy olasztudásom miatt nyertem meg én a Juglans Regia lemezét, de valószínűleg mindkettő közrejátszhatott: a firenzei csapat ugyanis anyanyelvén nyomja a hallgatóbarát, talán valamennyire hardnak nevezhető rockmuzsikát.
A budapesti Flotsam & Jetsam koncert egyik bemelegítő-bandájaként találkoztam már a holland Izegrimmel egyszer. Emlékszem, az Avalon bárpultjánál akkor kaptam fel a fejem a bandára, mikor a brutális hörgéssel megtámogatott, őrlő nyitónóta után egy vékonyka női hang konferálta be a következő számot.
A borító alapján egy lyukas garast nem adtam volna ezen olasz bandáért: valami üvöltözős-hardcore-metalcore-akármire számítottam, death metalra, esetleg matek-grindcore-ra vagy egyéb extrémségre (a zenekar Myspace oldalán amúgy a hasonlóképp riasztó „experimental/progressive/death metal" meghatározás szerepel), de arra semmiképpen sem, ami a CD eli...
Röviddel azután, hogy Vas Marci kíméletlenül bevágta a pakkot Igor Karpenko kapujába - egyúttal be is lőve válogatottunkat a svájci A-csoportos jégkorong vb-re - arra gondoltam: na, akkor itt is az ideje összerittyenteni a Fish! új EP-jéről megemlékező irományt. Ilyen események után ugyanis nem igazán vágyik az ember arcletépő gyalulásra, szívesebb...
Facebook
Twitter