Nem tudom, hányan ismerik/szeretik itthon az utóbbi évek talán legütősebb európai, valódi értelemben vett (!) power metal csapatát, a Gus G. köré tömörült Firewindet, de remélem, hogy a napokban lezajló Kamelot bulin sok potenciális rajongó kattan majd rájuk. Ideje lenne, mert egyfelől a Premonition már az ötödik album a sorban, másfelől pedig ez az eddigi legkommerszebb is.
Több negatív visszhanggal találkoztam az új In Flames lemez kapcsán, pedig az A Sense Of Purpose sem stílusát, sem színvonalát tekintve nem mutat eszelősen nagy különbséget a legutóbbi Come Clarityhez képest. Persze ha egy zenekarnál véglegesen megcsontosodni látszanak a szokásos panelek, az sokakból automatikus óbégatást vált ki, különösen, ha oly...
Don Dokken körülbelül George Lynch gitárvarázsló távozása, azaz cirka 1998 óta fogadkozik, hogy visszakanyarodik minden idők egyik legjobb dallamos metal bandájának klasszikus soundjához, és ugyan minden azóta kiadott Dokken lemezen érezni lehetett ilyen törekvéseket, mégis egészen a Lightning Strikes Againig kellett várnunk arra, hogy az ígéretek ...
A dán Smaxone 2005-ös lemezével az év meglepetése volt számomra, az igazából semmihez sem hasonlítható modern rockzenéjük pillanatok alatt belopta magát a szívembe. A lemez után óriási csönd vette körül a csapatot, korántsem az, amit vártam, hogy megtörténik velük: egyszercsak valami fejes rájuk bukkan és rájön, hogy ez bizony jó.
Bár a Def Leppard nagy-nagy híve vagyok, Joe Elliotték utolsó lemeze, a 2002-es X nem vált túl nagy kedvencemmé: hiába írták az album mintegy felét az évtized legsikeresebb profi dalkovácsainak segítségével, Marti Frederiksen és Andreas Carlsson nem voltak képesek igazán karakteres témákat alkotni a leopárdok számára, a másik hányad pedig hiába rej...
Az olasz csapat 2000-ben alakult még Dead Poets néven, majd kb. egy év elteltével egy Gotthard lemez annyira megihlette őket, hogy rögtön át is keresztelkedtek Homerunra. Kezdetben klasszikus hard rock feldolgozásokat játszottak kizárólag, majd a közönség pozitív reakciója meghozta a kedvet a saját nóták fabrikálásához is.
A német Heaven Shall Burntől sosem állt messze a történetmesélés, most éppen Isten halálát bosszulják meg néhány dalban elmesélve. A csapat korábbi munkái szimpatikusak voltak számomra, az új korongtól sem vártam mást, mint féktelen energiát, kiabálást, vastagon gyaluló riffeket, meg mindenféle lerágott csontnak tűnő, de azért még hatásos fordulato...
Ha egy jós 1999-ben, a The Gathering megjelenésekor azt mondta volna a csapatnak, hogy a következő lemezük 9 év múlva fog megjelenni, ráadásul a dobos kivételével a klasszikus felállással, nemcsak ők, hanem szinte az egész világ körberöhögte volna az illetőt, amiért kéretlen vészmadárként hülyeségeket beszél.
A buffalói Every Time I Die is abba az egyre duzzadó tengerentúli áramlatba sorolható, ahol a southern riffek és a metalcore-os modernitás éppúgy követelményeknek számítanak, mint a nyelvtanilag korrekt, egyszerű mondatos zenekarnév. Az Every Time I Die legénysége e kritériumoknak tökéletesen eleget tesz, csakúgy, mint a nem is oly rég tárgyalt A L...
A Zimmers Hole eddig valamiért elkerülte a figyelmemet, pedig kedvelem a kattant zenéket, ahol pedig maga a bájosan babahangú hegyomlás (Gene Hoglan) dobol, az általában nem szokott éppen rossz lenni. Igaz, a csapat eddig két albummal rendelkezett, az első '97-es, a második 2001-es, utána hét év csend és most cimborálnak az ördöggel.
Érdekes, hogy az ezredforduló nagy kísérletezgetései (mathcore) és a különálló stílusok mutálódásai (metalcore) után milyen erőteljesen tér vissza a '80-as, valamint a '90-es évek ma már old schoolnak nevezett zenei világa.
Nem hiszem, hogy a Muse érdemeit sokat kell méltatni, a világ már felfedezte, egy ideje mi is, így nem kevés izgalommal vártam a csapat cd+dvd kombóját, mely a tavalyi Wembley stadion dupla teltházas két koncertjét örökítette meg. A 16-i napot a cd-n hallhatjuk, 17-ét pedig a dvd-n tekinthetjük meg, természetesen kiválóan kevert 5.1-es hangzással.
Nehéz. Mármint minden kezdet. Nem volt ez másként a szegedi Salvus esetében sem, bizony, hosszú út vezetett a februárban megjelent első albumig. Ráadásul a lelkes, de azért még totál amatőr egyetemista hobbizenekarként 2001 őszén életre kelt csapat nem rohant ész nélkül előre, sok hasonló cipőben járó pályatársukkal ellentétben nem kívántak idejeko...
A Saint Petrolban olyan arcok egyesítették erőiket, akik a budapesti undergroundban távolról sem számítanak ismeretlennek, elég, ha csak az Insane gitáros Bende „Bedooo" Imrét vagy a Fish! énekes, itt gitáros Kovács Krisztiánt említem. A csapat törekvései a kezdetektől fogva nyilvánvalóak voltak: csinálni valami olyan zenét Magyarországon, ami ebbe...
Max Cavalera nyilván boldog, amiért a drága jó Gloria asszony több mint 10 év szünetet követően ismét megengedte neki, hogy szóba álljon, mi több, együtt zenéljen édesöccsével, Igorral, és ennek bizonyára így is kellett történnie. Eleve betegesnek tűnt, hogy ennyi időn át nem voltak együtt. Bizonyára akkor sem járok messze a valóságtól, ha a Cavale...
A svájci Cataract a szívem egyik csücske, akik annak ellenére, hogy folyamatosan ordenáré módon nyúlják a standard Slayer riffeket, valamiért képtelen vagyok haragudni rájuk, ellenben jólesőn bólogatok minden egyes dalukra. A jó ég tudja, miért van ez, egészen egyszerűen ez a fajta zene, így és ebben a formában valami féktelenül jóleső adrenalinlök...
Nem tudom egész pontosan, kitől és mikortól eredeztethető ez a nagy folytatás-láz, de tény, hogy mostanában kezd egy kissé terhessé (és kínossá) válni ez a jelenség. Akárhogy is, ha egy klasszikus anyag második részét valaki tisztességesen, felvállalható módon és főleg ízlésesen akarja elkészíteni, akkor mostantól valahol az új Royal Hunt album kör...
Mike Tramp szíve szerint bizonyára évek óta White Lion név alatt turnézna a sajátja és mindenféle kombinált verziók helyett, de bizonyos jogi bonyodalmak ezt egészen eddig nem engedték neki. A helyzet mára konszolidálódott, így minden akadály elhárult az elől, hogy a jelenleg Ausztráliában élő, dán származású frontember végre teljes lendülettel ébr...
Mindig necces vállalkozás, ha egy karakteres zenekar énekese hirtelen a saját feje után szeretne menni, amolyan önmegvalósításképpen: 50 százolékos az esély, hogy a végeredmény több legyen, mint érdekesség (ld. Bruce Dickinson szólólemezei világítótoronyként emelkednek ki ebből a csoportból), de súlyosan mellé is lehet fogni, mint például Serj Tank...
Úgy tűnik, a dán csapatok általában kedvemre való zenét játszanak – vagy egészen egyszerűen tudnak valamit. A Mercenary 2004-es lemezével talált meg (bevallom, a korábbiakhoz nem volt eddig szerencsém), viszont a két évvel későbbi albumot visszalépésnek éreztem – és ez a megállapítás az új lemez fényében még inkább helytállónak tűnik (mai füllel az...
Elég ha azt mondom, hogy Ron Jarzombek gitározik a Blotted Science-ben? Néhány értő fül azonnal kattint és keres, hol lehet beszerezni a lemezt, anélkül, hogy tovább olvasná miről is írok. Aki esetleg nem ismerné az amerikai komplexitásmániákus gitármágust, annak ajánlom figyelmébe a Watchtowert és a Spastic Inket. Ron mellett meglepő módon most ne...
Az évek során kissé átalakult megafelállás és a zseniális koncert DVD miatt felfokozott várakozásokkal tekintettem a visszatérő Whitesnake lemez elé, így nem csoda, hogy amikor végre hozzáférhetővé vált, eleinte kissé tanácstalanul lestem ki a fejemből.
Az Endless Riverrel először 2006-ban találkoztam, és első demóhoz képest abszolút nem volt vészes a produkció, ráadásul erősen érződött, hogy ők aztán tényleg komolyan gondolják ezt az egész zenekarosdit, már a körítéssel megadták a módját – mint ahogy most is.
A miskolci Rotor igazi veterán banda, kövület, dinoszaurusz, ahogy tetszik, és csak azért nem nevezem őket kultbandának, mert Magyarországon vagyunk, ahol ez a fogalom kevéssé értelmezhető. A csapat 1982-ben alakult, Szentesi Janó énekes és Ferenczi László régen szóló-, most basszusgitáros ott bábáskodtak a hazai heavy metal születésénél, lemezt az...
Szerintem Lana Lane csúcslemeze nem a Queen Of The Ocean, mint azt sokan mondják, hanem az eggyel későbbi Secrets Of Astrology. Bár a Queennel robbant be az énekesnő Európában, a Secrets mind hangzásában, mind nótáit tekintve etalon a LL-életműben, legalábbis szerintem.
2003 után újra van friss Disfear lemez. Csupasz, nyers, brutális. És jó. Asszem, ezzel minden fontos dolgot el is mondtam a Live The Stormról, a többi már csak körítés lesz. Mert a cirka '89 óta létező svéd zajbrigád zenéjén tényleg nincs túl sok ragozni való.
A Death Angel négy évvel ezelőtti visszatérése, a The Art Of Dying erősen megosztotta a Bay Area egyik legizgalmasabb kultuszcsapatának táborát. Hiába volt lendületes, erős és szerethető anyag a 2004-es album, az azért nem képezhette vita tárgyát, hogy a filippínó unokatesókból álló banda utolsó és legjobb munkájához, az 1990-es Act III-hez képest ...
Facebook
Twitter