Mint itthon a legtöbben, jómagam is a 2004 eleji Falconer buli előzenekaraként ismertem meg az olasz Doomsword zenekart. A név kötelez, tehát nem meglepő, hogy a csapat afféle barbár doom metalban jeleskedik, amely valami olyasmi, mintha az Into Glory Ride-korszakos Manowar a Bathory dallamosabb vikinges korszakával vegyülne, mindezt pedig nem átallottak nyakonönteni némi korai Trouble-ízzel. Kimondottan meggyőzőek voltak élőben, lemezeiket azonban valamiért mégsem szereztem be.
Azért valljuk be, ez egy elég szerencsétlen zenekarnév. Viszont legalább nem sok kétséget hagy a zenei stílus felől: bizony, ez itt prog metal, mégpedig igencsak korrekt módon elővezetve. A 25 éves átlagéletkorú, Thresholdos két gitár-billentyű felállást preferáló olasz hatosfogat igen élvezetes zeneanyagot tett le debütként az asztalra.
Tökéletesen ismeretlen zenekar és kiadó - az ember ilyenkor elkezd picit fázni, ritka az, ha tényleg jó csapatot fogunk ki, ráadásul a csapat olasz. Ahogy elindul a cd, a Strapping Young Lad Aftermath című dalának átferdítését hallhatjuk egy ideig, aztán persze átcsapnak valami másba, hogy ne foghassuk rájuk a plágiumot (bár azért valljuk be, elég ...
A Paths Of Possession két évvel ezelőtti albumára sok death metal rajongó felkaphatta a fejét, mivel ott a mikrofonba a legendás Cannibal Corpse frontember, George „Corpsegrinder" Fisher okádott. Habár nálam a Corpse etalonnak számít, a POP akkori lemeze észrevétlenebbül húzott el mellettem, mint Schumacher fénykorában. Ennek oka az eléggé egysíkú,...
World music, folk, középkori muzsika, „francia barokk és német röneszansz" – ezeket a hatásokat egyesíti immár második lemezén a kéttagú, olasz illetőségű Iridio. Régebben már landoltak nálam hasonló stílusú CD-k – ez sem kimondottan az én zeném, de legalább kellemes hallgatnivaló.
Az Ion projekt nem máshoz, mint Duncan Pattersonhoz köthető, aki az Anathema oszlopos tagja volt. Hiába esik érdeklődési körömön kívül az anyabanda, ennek a lemeznek nem túl sok köze van az Anathema zenéjéhez: amit itt hallunk, az tulajdonképpen nyugodtan begyömöszölhető a felettébb elcsépelt, de útmutatónak még mindig megfelelő „world music" kateg...
Na igen. Nagyon-nagyon kell még ősszel is vigyázni, hogy miket mond az ember az adott év lemezterméséről: a Symphony X, a Redemption és a Threshold gyilkos anyagai (na és persze a szintén nem gyenge Kamelot) után nemigen gondoltam volna, hogy a progmetal stílus még képes lesz nagy dobásra idén.
Alig pár hete dobtam egy hátast a Tony MacAlpine-Billy Sheenan-Virgil Donati trió alkotta Slingshot formáció hangszerbemutatójától, zenei maszturbációjától (csak hogy a főokosok kedvében járjak a „koncert" kifejezés mellőzésével), erre nem egy hasonló, releváns kiadvány akad utamba?
Bevallom, kicsit fázni szoktam az olasz tradicionális metal csapatoktól, ugyanis akármennyire lelkesek is legyenek és bármennyire forrjon is a lokális színtér, a bandák nem mindig állnak a helyzet magaslatán. Néha helyénvaló a félelmem, néha nem, időnként pedig nem is tudom, hányadán állok az adott zenekarral.
Sokszor leírtam már, hogy nem kedvelem a feldolgozáslemezeket, mivel legtöbbjük képtelen kiugrani az egyszeri érdekességek fiókjából, másrészt egy ilyen átértelmezős anyag a legékesebb bizonyítéka szokott lenni egy-egy zenekar ötlettelenségének.
Mondhat bárki bármit, az Opeth egy különleges és egyedi zenekar, és az ahonnan indultak és ahová elértek, többet mond mindennél. A death metal alapoktól oly messzire távolodtak, hogy abból már talán csak a hangulat és Mikael Akerfeldt durva vokálja maradtak. Ez a lemez a Ghost Of Reveries turné egy állomása, és Mikael Akerfeldt szerint egyben annak...
Közhelyszámba megy, hogy a néhány éve az amerikai underground főáramának számító metalcore irányzat kifutóban van. Nagyjából látszik már, kik béreltek helyet tartósan is a fémzenék világában, és kik azok, akik szépen eltűnnek majd a süllyesztőben. A seattle-i Himsa kétségkívül az előbbi körbe tartozik majd, még akkor is, ha most tanácstalanul nézel...
Elég, ha annyit mondok, hogy Waldemar Sorychta? Nos, ő gitározik ebben a vadonatúj csapatban, amit jobbára gothic metalként aposztrofálnak. Waldemar itt egyáltalán nem thrasht játszik, mint a jelentősen alulértékelt és elfeledett Grip inc.-ben, ráadásul „nőiénekesnős" csapat az Eyes Of Eden.
A nagy kedvencek és abszolút alapbandák mellett létezik számomra egy olyan kategória is, amelyet a legjobban a „jó kis csapat" megnevezéssel tudnék illetni. Ezeket a zenekarokat bárhol, bármikor szívesen hallgatom lemezen, megnézem élőben, de a fanatizmusig általában nem jutok el – így hát Nocturnal Rites-ilag is foghíjas a gyűjtemény, illetve ami ...
A német Neaera eddigi pályafutása igazi sikertörténet. A zenekar 2003-ban alakult, a Malzan nevű death/grind csapat gitárosa, Tobias Buck hozta létre még The Ninth Gate néven, annak érdekében, hogy hardcore-os ötleteit is megvalósíthassa. 2004-ben aztán gyorsan fel is rántottak egy demót, ami akkora sikert aratott, hogy a Metal Blade rögvest szerző...
Az egyszer biztos, hogy nem tegnap jelent meg az utolsó Lizzy album, a Deal With The Devil, de kedvenc baltásunk nem ült tétlenül a babérjain ez alatt a hosszú idő alatt. Tényleg rejtély, hogyan (de főleg miért) sikerült a bandának és a kiadónak teljes titokban tartania a komplett lemezanyagot, amelyet ezen a néven vettek fel, valamint a szintén LB...
A 2006 tavaszán alakult budapesti csapat könnyed hangzású, ám igencsak kétes emlékű nevet választott magának. A Checkpoint Charlie ugyanis a leghíresebb katonai ellenőrzőpont (lényegében egy kis fabódé és annak közvetlen környezete) volt a Vasfüggöny legvészesebb függönyrojtjában, Berlinben. Mint a kétpólusúvá lett világ határán álló ütközőzóna, lá...
A Soilwork tagsága eléggé begyulladhatott, amikor a legutóbbi lemez után lelépett tőlük a vezéregyéniség és fő dalszerző, Peter Wichers gitáros, a Sworn To A Great Divide viszont elég jól bizonyítja, hogy igazából nem jelentett ez nekik akkora sokkot, mint azt gondolni lehetett.
Annak idején, 9-10 éves koromban fanatikusan gyűjtöttem a G.I. Joe figurákat, de megesett, hogy becsúszott melléjük egy-egy amolyan „majdnem G.I. Joe" is. Ezek messziről nézve néha megtévesztően hasonlítottak az eredetiekre, mégis voltak különbségek: csúnyábban festették őket, netán kevesebb helyen lehetett hajlítani a végtagjaikat, kevésbé voltak ...
A Monster Magnet az előző évtized második felének talán legjobb stadionrock bandája volt, még akkor is, ha saját jogon igazából sosem jutottak be a stadionokba. A '95-ös Dopes To Infinity és a '98-as Powertrip ettől függetlenül hibátlan mesterművek, és akkoriban elég jól is futott a banda szekere, utóbbi turnéján nálunk is alakítottak egy nagyot a ...
Ugyan 6-7 évbe telt összerakni, de végül csak megérkezett az évtized egyik komoly fantomlemeze. Sebastian Bach eredetileg még 2000 végére ígérte első teljes szólóalbumának megjelenését, aztán a dolog csak csúszott és csúszott, zenészek jöttek-mentek az egykori Skid Row frontember háta mögött, miközben ő is mindenfélét csinált a Broadway-szereplése...
Blackie Lawlesst sokan hajlamosak leírni egy legyintéssel, mondván, hogy már régóta nincs formában, de meggyőződésem, hogy aki ilyet mond, az soha nem hallgatta meg alaposan a '80-as évek nagy veteránjának egyik újkori lemezét sem.
Érdekes és tanulságos megfigyelni, milyen összefüggések vannak egy történelmi korszak és annak fő zenei áramlata között. Minden történelmi periódusnak megvan ugyanis a rá jellemző zenei irányvonala, mely egyfajta reflekciója, művészi leképezése saját korának.
A Fém Penge klub egyik legundergroundabb hordája a német Desaster. A '80-as évek végén alakultak, s ugyan az idei a hatodik soralbumuk, teljes diszkográfiájuk még Steve Harriséknek is becsületére válhatna. Milliónyi demó, mini cd,splitek, ilyen-olyan bónuszolt kiadások; nem is kétséges, szépen hizlalja a banda kicsiny, ám hű rajongótáborát.
Mostanában egyre több hazai produkciót sodor karmaim közé a sors, és vígan mondhatom, hogy többségében igényes, mondanivalóval is rendelkező csapatokról is van szó. Szerencsére ebbe a sorba illeszkedik a 2001 áprilisában alakult, tabi székhelyű Replugged is, ami innen-onnan akár ismerős is lehet.
A skót Man Must Die esetében a névválasztás talán jobb már nem is lehetett volna. Az agresszív bandanév tökéletesen jellemzi azt a pusztító, mázsás súlyú zenét, melyet ez a glasgowi négyes produkál. Az együttes 2003-ban debütált a ...Start Killing lemezzel, melyhez ugyan nem volt szerencsém, de öndefiniáló címéből adódóan az se lehetett pehelysúlyú...
Azt mindenki betéve tudja, hogy a Mangod Inc. az egykori CDT-ből származik nagyrészt, lépjünk túl a történeten mi is. A kezdetekkor egy szál koncertet láttam tőlük, tetszett is, a lemezmegjelenés után Perso felkészített, hogy módosult a zenei irány egy keveset. Alapvetően nekem bejön ez a laza, kicsit rákenról, kicsit denszhól (hát igen) vonalú dol...
Facebook
Twitter