Ha egészen kedves és barátságos – és lusta és hazug – akarnék lenni, akkor most ide másolhatnám a promó cd szövegét és még írnék hozzá annyit a végére, hogy HA-HA! Hogy miért? Mert mondjuk a zene, ami a Forever In Terror első studióalbumán hallható nem rossz ugyan, nem hulladék, de amikor a kiadó azt írja, hogy milyen eredeti a banda és mennyire egyéni a stílusuk meg a hangzásuk is, görcsbe áll a rekeszizmom a hahotázástól.
Mivel archívumunk T kezdőbetűjű szekciójának átlapozásával nem volt túl nagy kunszt megállapítanom, hogy a Turbonegróról mindeddig nem túl sokat írtunk (értsd: semmit), adott volt a feladat: a 2007 júniusában megjelent Retox album kapcsán rá kéne kicsit irányítani a reflektorfényt erre a hétköznapinak igen nehézkesen nevezhető norvég brigádra.
Nehéz elfogulatlanul írnom egy olyan lemezről, amelynek elődje máig heti rendszerességgel megpördül lejátszómban, illetve egy olyan zenekarról, akik tavaly az év nagy meglepését okozták számomra – olyannyira, hogy még az énekes 2000-es akusztikus szólólemezét (Joey Eppard – Been To The Future) is megrendeltem a világ végéről.
Igencsak meglepődtem, mikor utána nézve a német bandának megtudtam, hogy a srácok lassan tíz éve gyártják a nehézfémet, idei lemezük pedig az ötödik a sorban. Bevallom, a Vulcanus-t hallgatva nem számítottam volna ilyen előéletre, mert ugyan egész korrekt anyagot szállított le most az öttagú sörvedelő brigád, lelkesebb lennék, ha az új albumuk lenn...
Ez az Osian természetesen nem az az Ossian, hanem egy olasz banda, akik még 2006-ban hozták ki második lemezüket a Rising Worksnél. Minden korszaknak megvannak azon csapatai, akik épp egy aktuális trendre igyekeznek felkapaszkodni, muzsikájuk csakis erre van kihegyezve, így a trendi zenei megoldásokon kívül szinte semmire sem számíthatunk tőlük.
Nem mondanám, hogy naprakészen követem a Mötley Crüe-nek és tagjainak életútját, de annyi tiszta volt, hogy Mötley anyagra még egy ideig várhatunk - így számomra gyakorlatilag a semmiből bukkant elő a Sixx: A.M. myspace-re feltett ízelítő dala.
Úgy 2001-2002 körül nem feltétlenül fogadtam volna arra, hogy a Linkin Park még ma is itt lesz velünk, de az egykori nu metal vonal legsikeresebb csapata végül túlélte a műfaj háttérbe szorulását, majd teljes kihalását, és a jelek szerint tartósan bebiztosították pozícióikat az élvonalban.
Mindig is köztudott volt, hogy Jon Bon Jovi legalább annyira vonzódik a country / western dolgokhoz, mint a Bruce Springsteen-féle okoskodó, banális középosztály-boldogító rockhoz, azonban még első szólólemeze, a tényleg coltforgató '90-es Blaze Of Glory idejében sem ment el odáig, hogy a dagadt amerikai háziasszonyok szívét megolvasztó kalapos amo...
Nem tagadom: nem voltam oda az Everwoodért. A 2005-ös Progfeszten az Age Of Nemesis előtt nem különösebben tetszettek, amelynek érthető folyománya, hogy nem különösebben kutakodtam debütalbumuk után. Jorn pesti koncertje előtt is épp csak belenéztem a koncertbe, de itt inkább az ismerősök beszámolóira hagyatkoztam, akik vegyes dolgokat meséltek.
Hihetetlen, milyen igénytelen anyagok bukkannak fel néha. A borító alapján akár még valamiféle jó kis retro NWOBHM banda is lehetne a belga Crusader, a lemezen hallható produkció viszont szinte értékelhetetlen. Úgy szól a cucc, mintha valaki a számítógépén rakta volna össze; borzalmas hangzással, igénytelen dobgéppel (bár elvben van dobosa a zeneka...
Hosszas keresgélés után sikerült csak némi információt találnom Naio Ssaionról, 2005-ös lemezének promóját ugyanis a Napalm Records mindenféle csatolt infó nélkül küldte. Modern, énekesnős, zúzós, kluttyogós metal hallható a korongon, melyet Barbara Jedovnicky hangja ad el és tesz érdekessé, meg az elég szokatlan hangzás.
Bár van több zenekar is, mely a Purple-Rainbow örökség ápolását tűzte ki célul maga elé és zenéjükön ez egész konkrétan hallatszik is (Brazen Abbot, Riot, Astral Doors, Hughes-Turner projektek és egyéb Turner-fémjelezte formációk), nekem ebből a ligából – bár mindet szeretem, ami eddig eljutott hozzám belőlük – a Cornerstone a kedvencem.
Mivel én tavalyi keltezésűnek gondoltam, meglepődve konstatáltam a banda honlapján, hogy ez a lemez már két éve megjelent (mert tényleg 2006-os – a szerk.). Mindenesetre régóta fájt rá a fogam és fontosnak tartottam azt is, hogy megemlékezzünk róla, mert ritka jó muzsika.
Másfél évvel ezelőtt valahogy úgy zártam a Hate Yourself With Style ismertetőt, hogy a Clawfinger egy szimpatikus és megbízható csapat, és ez maradjon is csak így. Szerencsére ez is történt, hiszen azok a rajongók, akik nem csupán az első két album idején voltak fanok, hanem azóta is figyelemmel kísérik a svéd crossover brigád munkásságát, nem nagy...
A Nile jó formában van, úgy nagyjából az első lemezük óta. A '98-as Amongst The Catacombs Of Nephren-Ka szerény módon klasszikus státusba emelkedett, az azt követő Black Seeds Of Vengeance és az In Their Darkened Shrines pedig könyörtelen precizitással tárta fel a death metalban még ott búvó lehetőségeket.
Előfordulnak érdekes dolgok a metal színtéren, ez tény. Magát komplexnek és technikás death metalnak valló zenekar ezer meg egy van, ténylegesen komplex és technikás már jóval kevesebb. Ez a szép kifejezés ugyanis nem azt jelenti, hogy egymásra dobálunk egy csomó riffet és gyakrabban változtatjuk a tempót, mint egyszeri magyar ember a véleményét, m...
Ha valakinek az a baja, hogy a Dream Theater elsőlemezes vokalistája, Charlie Dominici az anyabandára emlékeztető zenével tért vissza, hallgassa a trilógia első részét, amely full akusztikus muzsikát tartalmaz (meghallgatnám persze én is, ha beszerezhető lenne).
A Daath 2003-as debütálásával viszonylag új banda a színtéren. A név héber eredetű és magasabb szintű tudást jelent, fő témájuk pedig az úgynevezett Élet Fája, mely szimbólum szinte minden ókori kultúrában felbukkan. Ezek után valami toolosan elvont, progresszív zenét várnánk az atlantai hatostól, új lemezük azonban (mely már a második) afféle deat...
Dervisindulóra emlékeztető intróval indít a norvég Dodheimsgard (mostantól hivatalosan is DHG) negyedik lemeze, melyből már sejthető, hogy a „gonosz ötös" ismét tartogat meglepetéseket új művén. Az előző, 666 International című alkotás egy vérbeli avantgarde black metal sújtás volt, s ugyan megint új felállással, de ezt a nem egykönnyen emészthető ...
Metalcore. Nem hinném, hogy létezik még olyan metalos, aki ne hallotta volna minimum százezerszer ezt az elnevezést. Az olyan bandákat meg, mint mondjuk az Unearth, Lamb Of God, Shadows Fall vagy talán mind közül a legnépszerűbb Killswitch Engage, manapság illik valamelyest ismerni.
Az olasz White Skull eleddig úgy élt emlékezetemben, mint egy énekesnős true metal fogat a germán vonalról. Mint az infólapból kiderült, jócskán le vagyok maradva, hiszen Federica de Boni már 2001-ben lelécelt, helyét pedig egy argentin csóka, Gustavo Gabarro vette át, ezen lemez pedig már a harmadik Gus danolászásával.
Sokan drukkoltak 3-4 évvel ezelőtt azért, hogy ne legyen hosszú életű az egykori Guns N' Roses tagok és a Stone Temple Pilots ex-frontembere, Scott Weiland által jegyzett szupergroup, de a Velvet Revolver azóta azért elég rendesen beette magát a köztudatba, még ha a hírek szerint időközben akadtak is feszültségek a bandán belül.
Még semmit sem árultam el a Lillian Axe-ről, ha azt mondom, hogy kevés hozzájuk fogható kreatív energiával alkotó zenekar taposta valaha ezt a sárgolyót. Igényesség és zsenialitás tekintetében tényleg csak az abszolút elithez tudom sorolni őket, a Rush-hoz, a régi Queensryche-hoz, a klasszikus King's X-hez és kevés további társukhoz.
Azért egy hatperces intro mégiscsak túlzás, főleg egy black metal zenekartól - gondolhatná az egyszeri szerencsétlen, mikor beteszi a francia Blut aus Nord tavalyi lemezét.
Sosem tartoztam a kifejezett Marilyn Manson rajongók közé, de dőreség lenne nem elismerni, hogy a rocktörténelem egyik leghatalmasabb médiamanipulátora annak idején az Antichrist Superstar lemezzel alapvető mérföldkövet helyezett el a térképen.
Roppant „igényes", egylapos, fekete-fehér fénymásolat borítóval érkezett a Reign in Blood háromszámos EP-je, mely alig egy hónapja látott napvilágot. Egyszerű, zúzós black metal hallható itt négy szerzeményen keresztül, 14 percben, a műfaji kereteken belül viszonylag változatosan.
A gyorsaság nem mindig jár pozitív eredménnyel, de azért néha hasznos. Jelen esetben az Amorphis nem várt túl sokat az új albummal, hiszen alig egy évvel az Eclipse után itt a Silent Waters névre keresztelt új korong, gondolom azért is, mert sok éhes szájat kellett betömni, akiknek már egy éve az járt a fejében, hogy most akkor büdös a nagy visszat...
Facebook
Twitter