Sokan drukkoltak 3-4 évvel ezelőtt azért, hogy ne legyen hosszú életű az egykori Guns N' Roses tagok és a Stone Temple Pilots ex-frontembere, Scott Weiland által jegyzett szupergroup, de a Velvet Revolver azóta azért elég rendesen beette magát a köztudatba, még ha a hírek szerint időközben akadtak is feszültségek a bandán belül.
Még semmit sem árultam el a Lillian Axe-ről, ha azt mondom, hogy kevés hozzájuk fogható kreatív energiával alkotó zenekar taposta valaha ezt a sárgolyót. Igényesség és zsenialitás tekintetében tényleg csak az abszolút elithez tudom sorolni őket, a Rush-hoz, a régi Queensryche-hoz, a klasszikus King's X-hez és kevés további társukhoz.
Azért egy hatperces intro mégiscsak túlzás, főleg egy black metal zenekartól - gondolhatná az egyszeri szerencsétlen, mikor beteszi a francia Blut aus Nord tavalyi lemezét.
Sosem tartoztam a kifejezett Marilyn Manson rajongók közé, de dőreség lenne nem elismerni, hogy a rocktörténelem egyik leghatalmasabb médiamanipulátora annak idején az Antichrist Superstar lemezzel alapvető mérföldkövet helyezett el a térképen.
Roppant „igényes", egylapos, fekete-fehér fénymásolat borítóval érkezett a Reign in Blood háromszámos EP-je, mely alig egy hónapja látott napvilágot. Egyszerű, zúzós black metal hallható itt négy szerzeményen keresztül, 14 percben, a műfaji kereteken belül viszonylag változatosan.
A gyorsaság nem mindig jár pozitív eredménnyel, de azért néha hasznos. Jelen esetben az Amorphis nem várt túl sokat az új albummal, hiszen alig egy évvel az Eclipse után itt a Silent Waters névre keresztelt új korong, gondolom azért is, mert sok éhes szájat kellett betömni, akiknek már egy éve az járt a fejében, hogy most akkor büdös a nagy visszat...
A mostanában már a Megadeth sorait erősítő Drover tesók (Shawn dobos, Glen gitáros) bandájával egyetlen találkozásom volt kb. 5 éve, amikor kíváncsiságból – hiszen amerikai power csapatról szólt a fáma – meghallgattam Hallowed Apparition c. lemezüket. Sajnos a középszerű énekes rettenetesen visszahúzta (sőt, megölte) az alapvetően korrekt zenét, íg...
Sok pozitív véleményt hallottam az új Scorpions lemezről már a pozsonyi koncert előtt is, sőt, jó párszor élvezettel meg is hallgattam; kellett azonban, hogy élőben lássam a bandát és halljam az új dalokat ahhoz, hogy igazán megtetsszen az anyag.
Bár az olasz Thunderstorm még a kilencvenes évek elején alakult, az As We Die Alone pedig már a negyedik lemezük, mégsem hallottam róluk még soha. A zenekar neve alapján így a sokadik true, esetleg szimfonikus metal csodát sejtettem a csapatban, bár a borító és a beszédes lemezcím ébresztett némi kétséget efelől. Persze már a kezdő hangoknál kiderü...
Azelőtt csak ritkán tettem egy-egy sétát az amerikai Kamelot hangokból emelt falai között. Az óriásokként fölém ágaskodó hangoszlopok oly áthatolhatatlannak tűntek számomra, hogy még esélyét sem láttam célom elérésének. Pedig e cél nem is volt oly elérhetetlen, előttem már sokaknak sikerült megvalósítaniuk ugyanazt: megpillantani a falak mögött áll...
Joey Eppard a Wake Pig c. lemezzel igen nagy meglepetést okozott 3 (Three) zenekar énekes/gitáros/főnöke. Ez az idestova ötéves kiadvány azonban még a banda komolyabb felfutását megelőző időkből származik, amikor is Joey tizenöt dalt rögzített kisebb stúdiókban – sőt, ha hihetünk a bookletnek, otthon a faliszekrényben is.
Ahogy megdörrent az új Iron Savior lemez nyitó nótája, egyből fülig szaladt a szám. Ilyen agresszív riffelésre már rég volt példa a német fémmunkásoknál, talán a 2001-es Dark Assaulton voltak ilyen marcona gitárok. A hangzás is most valahogy mélyebb és szikárabb lett – Piet Sielck főnök/producer megint odatette magát rendesen -, nem olyan pengeéles...
A Static X hullámzó teljesítménye most talán felfelé ível, a 2005-ös lemezük nem váltotta ki feltétlenül a lelkesedésemet, bekerültek a futottak még dobozba. Reméltem, kiköszörülik a csorbát az új koronggal. Az első néhány másodpercben azt hittem, rossz cd-t kaptam, egy az egyben System Of A Down-os kattanás indítja a lemezt, majd nem kevésbé őrült...
A Kanadából származó Into Eternity dallamos thrash/prog egyvelege jócskán meglepett, és nem csak zenéjük nagyjábóli bekategorizálhatatlansága miatt. Habár negyedik lemezük a The Scattering Of Ashes, valamiért eddig elkerülték a figyelmemet, de talán nem csak az enyémet.
Ha a banda logója nem hasonlítana távolról a módszeresen szétkent hányásra, a névből még azt is hihetné a naiv gondolkodású zenehallgató, hogy itt valami sivatagi pusztulat zenét fog hallani. Erre a stoner hangulatra a vöröses borító még rá is tesz egy lapáttal, sőt, ha azt mondom, hogy az együttes arizonai, már tudjuk is mi az ábra. Pedig nem.
Nem tagadom, a 2003-as Impact nagyon súlyosan eltalált, a New Found Pain vagy a Destination Hell modernizált thrash-brutalizálásai nyomán új kedvencemmé vált a német brigád. Aztán az Issue VI is nagyon rendben volt, dühös, harapós hangulatával hamar megnyert, méltó folytatása volt elődjének. Most pedig itt a hetedik dühmonolit és Németország legnag...
Az olasz Somniae Status még 1996-ban alakult, a korai években számos tagcserén estek át, míg 1999-ben megszületett az első igazán stabil felállásuk, 2002-ben pedig kihozták debütáló albumukat, a Cassandra címre keresztelt konceptlemezt, még Breeze Danieli énekessel.
Igen-igen impozáns kiállítású anyaggal jelentkezett a számomra eddig ismeretlen Horncrowned legénysége, az infólap, a booklet olyan, mintha lángolna, ilyen lehet a klasszikus Pokol ábrázolás. Persze mosolygásra késztető elemek itt is vannak, de azt hiszem, most lemondok a művésznevek fikázásáról, és nem minősítem a stílusmeghatározást sem (legyen e...
Úgy tűnik, Dave Mustaine az Annihilator-agy Jeff Waters babérjaira akar törni, legalábbis ami a tagcseréket illeti – kivéve azt, hogy az Annihilator lemezeknek mostanában jók a borítói, az új Megadethé pedig konkrétan egy förmedvény. Elképzelni nem tudom, hogy ment át ez a pocsék grafika Mustaine egyébként nyilvánvalóan erős szűrőjén.
A görög-svéd illetőségű Nightrage 2003-as bemutatkozó albumán azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a mikrofonnál az ex-At The Gates frontember, Tomas Lindberg feszült, az egyik gitáros, egyben alapító tag pedig a fiatal zseni, Gus G. volt. Ők aztán a második album után le is léceltek, a többiek azonban a kés helyett inkább új zenészeket kereste...
Hihetetlen, hogy időnként miket partra nem dob szerkesztőségünk promólemez óceánja: Nightwish-metal egyenesen Tajvanból! És még viszonylag értékelhető is a produkció! Persze, miért is ne lenne az, hiszen a zenészek ügyesek, az énekesnő képzett, bár jellegtelen (ha jól értem a köszönetrovatot, Lipcsében tanult énekelni), a stílus szűken behatárolt k...
Érdekes nevet választott ez a fiatal svéd együttes magának, a lingua ugyanis latinul nyelvet jelent, ebből tehát sejthető, hogy nem egy elvetemült grindcore bandára kell számítani. A borító is inkább reményvesztettséget, melankóliát sugall, csakúgy, mint maga a zene.
Vannak zenék, amelyek bár alapvetően tetszenek, egy adott életkorban kevesebbet mondanak/adnak az embernek, mint szeretné – ilyenkor jön a „majd öregkoromban" című szöveg. Ez azonban az a fajta zene, amihez mindig is túl fiatalnak fogom érezni magam.
A metal világának egyik legmelósabb alakja jelentkezett be új szólóanyagával, mely meglepő módon nem más, mint egy igen humoros konceptalbum. A lemez címében szereplő Ziltoid, a Mindentudó egy földönkívüli hódító, aki azért érkezik a Földre, hogy egy csésze kávét követeljen magának.
A The Brutal Poetry Of Existence az öttagú Illinois-i csapat bemutatkozó lemeze. Ezen kívül elég gyenge. Itt akár le is zárhatnám az ismertetőt, mivel a fenti két mondattal mindent elmondtam, amit az ASA-ról tudni érdemes. Sokkal többet egyébként nemigen lehet megtudni az elég retek és információszegény myspace-es oldalról sem (a tagok nevét mondju...
Mit kapunk, ha az Extol zseniális dobosa (David Husvik) összeáll a kultikus Spiral Architect ex-gitárosával, Kaj Gornitzkával, sőt, énekesként is az utóbbi csapatban megfordult Leif Knashaug száll be a projektbe? (És persze illik megemlíteni Erik Aadland bőgős/programozót is.) A válasz adja magát: az elmúlt évek legelvetemültebb, legizgalmasabb tec...
Végre ez is elérkezett. Újra a Mayhem soraiban üdvözölhetjük az ezerhangú Csihar Attilát, aki a hírhedt norvég blackerek '94-es debütalbumán, az egyébként etalonnak számító De Mysteriis Dom Sathanas-on is szerepelt már. Az a korong a sátánista metal egyik legjelentősebb műve, s ugyan az azóta elkészült EP, és a két soralbum sem sikerült gyengére, e...
Facebook
Twitter