Az elég hülye elnevezésű (na jó, a Törpénél tényleg jobb) Óriás kakukktojásnak számít mifelénk. Ilyen, alapvetően alternatív-indie skatulyába helyezhető, majdnem annyira pop, mint amennyire rock muzsikákat nem nagyon szoktunk ajánlgatni, mivel mind a szerkesztőség, mind pedig – vélelmezhetően – az olvasótábor túlnyomó többsége csak elvétve hallgat ilyesmit. Már ha egyáltalán. Nem baj, néha kell ilyen is, és a nagynövésűek legalább igényesen művelik saját stílusukat.
Mélyére nyúltam az elfekvő promóimnak, kezembe akadt a belga Ordeal Atrocities című debütlemeze, és az első hallgatás után úgy éreztem, egy kritikát mindenképpen megérnek. A borító általában sokat elmond egy lemezről, az övék konkrétan a régi Cannibal Corpse borítókra hajaz, de igényes formában. Elkövetője - a logóval együtt - Kris Verwimp.
Amióta Dez Fafara nu metalból átment parasztmetalba, valahogy mindig ott fészkelődik a szám sarkában egy rövid mosoly, az az érzésem, igazából ő sem tudja még mindig, mit akar csinálni, illetve csak annyit, hogy színpadon akar ugrálni és ordibálni, mert ez az élete. Hogy körülötte épp milyen zenét játszanak, az is mindegy, csak agresszív legyen val...
Hogy kicsoda Brant Bjork? Erre könnyű válaszolni. Ő az originális stoner rocker. A laza arc, aki könnyedén hátradőlve, képén szarok a világra-vigyorral néz a kamerába, és történjen bármi, ő bizony jól érzi magát. Amilyen néhanapján te meg én is szeretnénk lenni, csak nekünk nem fog sikerülni.
Kissé úgy éreztem magam egy csomó új netes és nyomtatott Hellfueled kritika olvasása közben, mintha én nem is ugyanazt a lemezt hallgatnám, mint a többiek. Kétségtelen, hogy a svéd banda első két albuma totális Ozzy klón volt, azt azonban nem tudom elhinni, hogy valaki ne hallja a különbséget már akár elsőre is a Memories In Black és mondjuk az elő...
„Te jó ég! Mi a fene ez?", kiáltottam fel, amikor meghallgattam a szóban forgó lemezt (a fene helyett egy másik „f" betűs szót használtam eredetileg). Zongora, hegedű, nyomokban klasszikus gitár és egy herélt hangú, képzeletemben Iglesias fizimiskájú fazon nyekereg itt tizennégy tételen át. Olaszok. Idegesítőek. Fájdalmas az egész.
Egy zenei projectnek szerintem akkor van értelme, ha a tagok, akik általában különféle ismertebb bandákból verődnek össze, az addigi munkásságuktól eltérőt, valami újat alkotnak. Nem akarok neveket mondani, de sok esetben ha valamelyik zenész ilyesmire adja a fejét, bizony az eredmény olyan, mintha az anyabandájával hozta volna össze, csak annál az...
Olybá tűnik, a The Absence zenekar hagyományt fognak teremteni azzal, hogy orbitálisan szar és klisés borítókkal hozzák ki lemezeiket – az előző cd után ismét egy semmitmondóan gagyi borítókép néz velünk farkasszemet. A floridai brigád akár tiszteletbeli svéd csapat is lehetne, a zenéjük az előző kritikában körülírt göteborgi elegyet tartalmazza új...
Öt év telt el a kettes Down lemez megjelenése óta, és nem mondhatni, hogy eseménytelenül rohant volna el az idő New Orleans legnagyobbjainak feje felett. Miközben a méltán legendás NOLA debüt fanatikus hívei vérre menő küzdelmeket folytattak azt illetően, vajon méltó folytatás-e az A Bustle In Your Hedgerow, a csapat lefutotta a saját kis köreit, é...
Az előző Iced Earth lemez, a The Glorious Burden bizonyos körökben tapasztalt fogadtatása az előítéletekkel teli sznobizmus iskolapéldája volt. A szeptember 11-ei események hatására sok amerikaihoz hasonlóan a túlzott hazafiság neofita buzgalmába eső Matthew Barlow távozása sokaknál elvágta a fonalat, ami akár még érthető is, hiszen pont az ő érces...
Vannak zenekarok, akiktől az ember nem várná, hogy megváltják a világot. A Sonata Arctica is efféle korrekt, következetes banda, akik jól behatárolható kis világukban szállították le évről évre a megbízható, ám nem túlzottan meghatározó lemezeket.
Bár BZ kolléga remek koncertbeszámolót rittyentett össze a svájciak fergeteges hangulatú A38-as koncertjéről, meg kellett állapítsam, hogy magazinunk igencsak csehül áll Gotthard lemezismertetők terén: finoman szólva sem vittük túlzásba eddig a csapat munkásságának ismertetését.
Megmondom őszintén, a finn illetőségű HIM első két lemeze tetszett. Ha nem is lettem rajongó, de felkeltették a figyelmemet, különösen az első. Emlékszem, valamelyik zeneadón leadtak egy blokkot, ahol élőben játszottak pár számot, és kellemes meglepetésként ért, hát még amikor a teljes lemez a birtokomba került, ráadásul akkor (és most is) zseniáli...
Megmondom őszintén, már nagyon vártam a klasszikus doom magyar zászlóvivője, a Wall Of Sleep harmadik lemezét, mert a Sun Faced Apostle című második albumuk hónapokig nem jött ki a lejátszómból. Az egy kellemesen egységes, jó hangzású anyag volt, ellentétben a szintén kiváló, de kicsit „szétszórt" első cd-vel.
Bár ez még egy tavalyi megjelenés, mindenképpen érdemes szólni róla. Már csak azért is, mert közvetve vehetjük úgy, hogy az Erik Norlander-Lana Lane házaspár személyes kérése, hogy írjak róla. Persze nem szó szerint értve, hisz sosem volt szerencsém találkozni Lanáékkal (remélem, ami késik, nem múlik), de nyugodtan állíthatom, hogy a cimbora, akitő...
Megközelítőleg szinte véletlenül bukkantam az Archaic zenekarra, tavaly a borítójuk tűnt csak fel, hogy jé, de ötletes, aztán ennyiben maradtunk. Valamiért az a kényszerképzetem támadt, hogy biztos tucathalálmetált játszanak, így aztán nem is érdekelt tovább a dolog. Idén beleütköztem a klipjükbe, és akkor esett le, hogy a srácok alapvetően bizony ...
Második albuma ez a belga ötösnek, és ez is egy tipikusan olyan kiadvány, amelyre tökéletesen illik a szellemvonat kifejezés. Szinte láthatatlanul robog el az ember mellett ez a tíz dalos lemez, mely után úgy érzem, mintha háromnegyed órán keresztül nem is hallgattam volna semmit.
Léteznek olyan zenekarok, amelyeknél egy-egy új lemez megjelenése eseményszámba megy - számomra a The Cult is ide tartozik, annak ellenére, hogy életművükben nem tudok feltétlenül azonosulni mindennel, amit eddig megjelentettek (azért a legtöbbel persze de).
Jellegtelen zenekarok, amelyeknek nem emlékszünk korábbi munkáira – mondhatnám és mondom is: annyi rémlik, hogy valamiféle divatos göteborgi fémet játszott a német brigád, de lövésem sincs többről. A borítója tetszett az előző lemeznek, a mostanié merő rettenet, gyakorlatilag egy fekete paca látszik az egészből.
A K3 kód egy hazai instrumentális/progos (inkább metal, mint rock) zenekart takar, akikről gyakorlatilag az ilyen zenék után nagyon kutatókon és az un. szakmabelieken kívül túl sokan nem tudnak, pedig! Pedig nagyon is érdemes, ezen a vonalon gyakorlatilag a hamvába holt minden hasonló próbálkozás eddig.
Vannak zenekarok, amikről tudod, hogy baromira működniük kellene nálad, de valahogy mégsem működnek. A Hanoi Rocks nekem tipikusan ilyen: imádom azt a stílust, amiben mozognak, imádom azokat a bandákat, akikre bevallva-bevallatlanul óriási hatással voltak, a Guns N' Rosestól kezdve egészen a Backyard Babies-ig, de az albumaik egyszerűen nem tudnak ...
A két évvel korábbi Redemption lemez hallatán azonnal rajongója lettem a formációnak – amihez persze az is hozzátartozik, hogy Ray Alder egyik projektjéről van szó, még ha nem is ő az „agy" a csapatban (vajon a zseniális Engine-nel mi újság? jöhetne egy újabb lemez tőlük is). Tehát nem kis izgalommal vártam az új lemezt.
Hiába hevert az előző évtized közepén egész Európa a Paradise Lost lába előtt, Nick Holmes-ék a sikerektől megrészegülve utóbb iskolapéldaszerűen mutatták be, hogyan nem szabad karriert építeni. Stílushatárokon átívelő kísérletezésnek, fejlődésnek álcázott esztelen változásukkal széles mosollyal metszették keresztbe a saját torkukat, majd gyakorlat...
Nem kedvelem különösebben a feldolgozásalbumokat, de a Tesla legalább annyival megkavarta a kását, hogy a Real To Reelnek kizárólag az első adagja kerül normális kereskedelmi forgalomba, a második részt csak a megvásárolt koncertjegyekhez adják oda bónusznak.
Szinte hihetetlen, hogy immáron 5 év telt el a legutolsó Symphony X lemez óta. Persze nem lazsált a gárda a holtidőben sem: megjelent egy szenzációsan jó ős-hard rock anyag Russell Allen neve alatt és az énekes két albumot is készített kedvenc riválisával, Jorn Landéval; sőt, turnézott Arjen Lucassennel a Star One projektben is.
Előrebocsátom: nem tudok elfogulatlan lenni a Gire zenekarral kapcsolatban. Az első demójuktól annak idején kvázi elájultam, majd kikiáltottam a 90-es évek metaljának. Sosem gondoltam volna, hogy az első nagylemezről pontosan tíz év múlva lesz lehetőségem írni. Pedig akkoriban még nem is volt tagja a zenekarnak Kátai Tamás, aki gyakorlatilag belépé...
Habár a tavalyi hó szülötte ez a lemez, mégis érdemes néhány szót szólni róla, egyfelől honi mivolta, másfelől pedig a minőségi zene miatt, ami ezen a rideg-kék korongon meghúzódik. Az Erdei Némaság annak a Winternek a fagyos kölke, akit a Sear Bliss-ből lehet ismerni, mint billentyűst.
Facebook
Twitter