Az amerikai főváros hagyományosan erős hardcore undergroundjának fortyogó olvasztótégelyéből érkezett Darkest Hour még a föld alatt sem számított soha igazán felkapott névnek, noha kvázi előfutárai voltak a metalcore vonalnak. Ezen persze nincs mit csodálkozni, hiszen mindig is a durvább oldalról közelítettek, sosem akartak szívfacsaró dallamokat énekelni, amiket aztán vígan lehet fütyörészni, míg a fodrász gondosan az egyik szemünk elé fésüli a frizuránkat.
Biztosan mindenki ismeri azt az érzést, mikor a kezébe veszi egy általa nem ismert banda első lemezét, és a külső azt súgja, hogy végre, talán valami érdekes. Én is valami ilyesmit éreztem, mikor megpillantottam a The Living Fields debütalbumát. A borító gyönyörű az őszi éggel, és ugyan a promó példány kicsit lebutított verzió a boltihoz képest (a ...
Az osztrák szimfo-prog-power (vagy mi az ördögnek is nevezzem ezt a stílust) csapat alaposan ráfázott azzal, hogy láttam őket a Symphony X előtt Bécsben. Ha ugyanis ez nem következik be, pozitívabb kimenetelű kritika is születhetett volna – ott ugyanis nem tetszettek.
És még azt mondja az átlagember, hogy a metalosok szűklátókörűek! Időnként tényleg nem tudom mire vélni, miért küldenek nekünk, ROCKmagazinnak ennyi teljesen más jellegű zenét. Csak az lehet a magyarázat, hogy mi, rockerek, mindenféle stílusban meglátjuk az értéket, ami közhely, de vélhetőleg van valós alapja.
A fura nevet viselő Dreyelands 2002 óta létezik, és gyakorlatilag tán ez az első érdemi megnyilvánulásuk – legalábbis hangzóanyag formájában. Az utóbbi években folyamatosan dicsérték őket ismerősök (hm, shockos kollégák), így nem ért meglepetésként az anyag színvonala. Illetve mégis: az EP-n hallható három dalt végighallgatva azért rendesen a padló...
Az Arch Enemybe vetett hitemet valahol az Anthems of Rebellion albumnál vesztettem el, a Doomsday Machine-t pedig egyenesen idegesítően rossznak tartom. Illetve ha nagyon szigorúan nézem, akkor igazából azóta nem élek-halok értük annyira mint a kezdetekkor, mióta Angela Gossow a zenekar tagja lett. Totálisan semmitmondó, férfi-wannabe hörgése inkáb...
Ez a lemez már régebb óta itt figyel nálam, de a nagy promódömpingben valahogy elkallódott. Persze, ha korábban leesett volna, hogy nem kisebb melodic metal kultarcok egyesítették itt erőiket, mint a Jaded Heart ex-torka, Michael Bormann (most Bloodbound) és a Jorn mellől ismert Tore Moren gitáros, akkor valószínűleg már rég a kedves olvasó elé tár...
A Yoman név egy minden kétséget kizáróan igen tehetséges fiatal gitáros, Ifj. Lakat József fedőneve, a Támadj fel rock n' roll pedig a művész (ha jól sejtem) első eljövetelét jelenti, s Józsi a CD-n hallható tíz számot társak nélkül, dobgép segítségével, házi körülmények között hozta össze.
Elmondom, nagyjából mi a menete a kritikaírásnak egy általam ismeretlen zenekar esetében. Ugye mielőtt az ember behelyezi a CD-t a lejátszóba, elmormol egy imát és megnézi a promóanyagot. Na, most itt ez nem segített rajtam, mindössze annyit tudtam meg, hogy a Trollech True Forest Black Metalt játszik, és bár nem tudom, mi az, azért el tudtam képze...
Elég ködös ennek a belga kvintettnek a neve – legalábbis előttem -, annyi azonban bizonyos, hogy a thurisaz eredetileg egy ősi rúna. Nem arról van szó tehát, hogy a belgák pofátlan módon eltorzították volna a finn Turisas nevét. Valójában a két együttes egyazon évben alakult meg, történetesen 1997-ben.
Menetrendszerűen érkezett meg két év után az új Overkill stúdiólemez, méghozzá a tizennegyedik a sorban, ami bizony nem semmi, sőt, a thrash/power underground egészét tekintve is páratlan. Blitz és D.D. Verni a '80-as évek fénykorát követően hihetetlen kitartással vészelték át a következő évtized döglöttségét, és ugyan a legszebb napok végérvényese...
Igazán nincs oka panaszra a prog zenék kedvelőinek, ráadásul bőven elég, ha az InsideOut kiadó idei termését nézzük. Gyakorlatilag szinte hibátlan kiadványaik voltak/vannak, melyek közé az eddig ismeretlen Thought Chamber is besorolható. Bár igazából csak addig ismeretlen, amíg bele nem pislantunk a biográfiájukba, ahol rögtön ismerős nevet látunk ...
A norvég kultbanda mindig is szimpatikus volt, soha nem paktáltak le, nem keresték a népszerűséget és mindig azt játszották, amihez épp kedvük támadt. A kezdetben még Black Death néven induló, majd azt Darkthrone-ra váltó zajorkánt a dobos Fenriz és a gitáros/énekes Nocturno Culto alapította, s első albumukon egészen korai, igen nyers death metalt ...
Igyekszem nem elragadtatni magam, de nehéz lesz, az új Exodus lemez ugyanis megint olyan szinten gyalul, hogy az valami egészen félelmetes. Fogalmam sincs, milyen kreativitást növelő szerekkel cserélte fel Gary Holt a cracket és a heroint, de a 2004-es visszatérést jelentő kolosszális Tempo Of The Damned óta a gépezet olyan energiával pörög, mint t...
Időutazás a nyolcvanas évek legszebb thrash korszakába, mikor Bay Area klubjait olyan zenekarok töltötték meg, mint a Testament, a Death Angel vagy épp a Vio-lence. Szegecses csuklószorító, farmermellény, csőgatya, egyszóval mintha a Fueled by Fire tagjai az Exodus Toxic Waltz klipjéből léptek volna ki.
Világ szkeptikusai, riadó! A fémzene legparanoiásabb ufó hívői négy év után újabb súlyos bizonyítékokat tárnak elénk, melyekből világosan kiderül: valaki van odakint. Hogy ki és mit akar, az még nem világos. H. G. Wells szerint nem fogunk mi örülni annak a találkozásnak és mára már Spielberg bácsi is rendesen ellentmondásba keveredett önmagával, E....
Cseke Feri az utolsó pionírok egyike. Évek óta fáradhatatlanul ontja a demókat, majd 2007-ben elkészítette az első cd-jét is, ami igazából talán csak attól cd (album, hívd, ahogy akarod), hogy majd' egy órányi zenét hallhatunk rajta, hiszen még mindig totálisan házi körülmények között készült – de legalább itt már a dobok egy fokkal jobbak, mint a ...
Szentséges isten! Ez nem lehet ennyire rossz! Eddig azt hittem, hogy csak a hazai bandák nem rendelkeznek önkritikával, de most kiderült, tévedtem. Bár tudomásom van a pezsgő görög metal élet szépségeiről és a festői Hellászból érkezett anyagok között akadt már közepes (Marauder), korrekt (Airged L'Amh) és kiváló (Casus Belli) is, sosem gondoltam v...
Bár a zenekar kísérőlevele szerint jelen EP még csak a második cuccuk, nekem valahogy sokkal régebbről rémlik az Inferno Metalcore System. Sőt, mintha élőben is láttam volna őket valahol / valamikor, de erre meg aztán már tényleg nem vennék mérget.
Ha valaki csak úgy megmutatja nekem a Municipal Waste-et, mielőtt megismertem volna őket, és azt mondja, ez valami amerikai thrash/crossover banda 1987-ből, simán elhiszem neki. A sörvedelő, ízig-vérig fanatikus fiatal srácokból álló richmondi csapat májusban a Kultiplexben is fellépett a The Haunted előtt, és olyan klasszikus régisulis showt mutat...
Az igazat megvallva közel sem vagyok elragadtatva az Annihilator utóbbi években nyújtott teljesítményétől. Ennek legfőbb oka az általam - leginkább jellegtelensége miatt - mélységes antipátiával figyelt énekes, Dave Padden ténykedése, akinek acsarkodó, jellegtelen stílusa kb. annyira illik az Annihilator klasszikus thrash muzsikájához, mint Nagy Fe...
Az elég hülye elnevezésű (na jó, a Törpénél tényleg jobb) Óriás kakukktojásnak számít mifelénk. Ilyen, alapvetően alternatív-indie skatulyába helyezhető, majdnem annyira pop, mint amennyire rock muzsikákat nem nagyon szoktunk ajánlgatni, mivel mind a szerkesztőség, mind pedig – vélelmezhetően – az olvasótábor túlnyomó többsége csak elvétve hallgat ...
Mélyére nyúltam az elfekvő promóimnak, kezembe akadt a belga Ordeal Atrocities című debütlemeze, és az első hallgatás után úgy éreztem, egy kritikát mindenképpen megérnek. A borító általában sokat elmond egy lemezről, az övék konkrétan a régi Cannibal Corpse borítókra hajaz, de igényes formában. Elkövetője - a logóval együtt - Kris Verwimp.
Amióta Dez Fafara nu metalból átment parasztmetalba, valahogy mindig ott fészkelődik a szám sarkában egy rövid mosoly, az az érzésem, igazából ő sem tudja még mindig, mit akar csinálni, illetve csak annyit, hogy színpadon akar ugrálni és ordibálni, mert ez az élete. Hogy körülötte épp milyen zenét játszanak, az is mindegy, csak agresszív legyen val...
Hogy kicsoda Brant Bjork? Erre könnyű válaszolni. Ő az originális stoner rocker. A laza arc, aki könnyedén hátradőlve, képén szarok a világra-vigyorral néz a kamerába, és történjen bármi, ő bizony jól érzi magát. Amilyen néhanapján te meg én is szeretnénk lenni, csak nekünk nem fog sikerülni.
Kissé úgy éreztem magam egy csomó új netes és nyomtatott Hellfueled kritika olvasása közben, mintha én nem is ugyanazt a lemezt hallgatnám, mint a többiek. Kétségtelen, hogy a svéd banda első két albuma totális Ozzy klón volt, azt azonban nem tudom elhinni, hogy valaki ne hallja a különbséget már akár elsőre is a Memories In Black és mondjuk az elő...
„Te jó ég! Mi a fene ez?", kiáltottam fel, amikor meghallgattam a szóban forgó lemezt (a fene helyett egy másik „f" betűs szót használtam eredetileg). Zongora, hegedű, nyomokban klasszikus gitár és egy herélt hangú, képzeletemben Iglesias fizimiskájú fazon nyekereg itt tizennégy tételen át. Olaszok. Idegesítőek. Fájdalmas az egész.
Facebook
Twitter