Ahogy közeledünk az évtized vége felé, be kell rendezkednünk a '90-es évek retrójának feléledésére az élet minden területén, hiszen a dolgok rendje és módja szerint a '80-as évek-mánia ciklusa lassan lejár. Egyre több olyan zenekarral lehet összefutni, akik már nem a 20-22, hanem a 14-15 évvel ezelőtti időszakot idézik vissza leplezetlenül, és a netes suttogó propaganda révén az utóbbi hónapokban egész komoly nyilvánosságot kapott norvég Audrey Horne is ilyen.
Vannak zenék, zenekarok, amik alapvetően megkövetelnek az embertől egy hangulatot, hogy meg tudd hallgatni őket. Ilyen a Neurosis is. Sokat vártam ezzel a cikkel, és sokat gondolkoztam, mit is írhatnék erről a lemezről, de csak bizonyos pillanatokban kerültem közelebb a megoldáshoz.
Ugyan Ken Mary, Chuck Wright és Lanny Cordolla kígyót-békát kiabálnak James Christianre, mondván, hogy ez a House Of Lords nem igazi House Of Lords, az énekes csupán orvul elbitorolta tőlük a nevet, azért ha egymás mellé teszed a kultikus amerikai dallamos hard rock banda 2004-es visszatérő lemezét, a legjobb indulattal is csak furcsa The Power And...
Dobtam egy hátast, de komolyan! Jön egy huszonévesekből álló, tunéziai (!!!) zenekar és a létező legtökéletesebb Symphony X kópiát szállítja le, egy olyan dalcsokrot, amely nemcsak hogy méltó az eredetihez, de keleties témáinak autentikussága révén bizonyos értelemben túl is szárnyalja azt!
Bárki visszakereshet az archívumban és ki fog derülni, hogy a norvégok nem kizárólag azért kaptak tízest bemutatkozó lemezükre, hogy elsüthessem szánalmas szóviccemet, miszerint a „Circus megkapta a Maximust". Igaz, némi rosszindulattal el lehetett őket könyvelni Symphony X kópiaként (noha annyira nem volt erős a hasonlóság, mint a szintén mostanáb...
Na, melyik az a lekoszhadt ausztrál hard rock csapat, amit egy testvérpár alapított, és akik a rock and roll esszenciáját jelentő fogós riffekre, és túlzott bonyolultsággal csak nehezen csúfolható négynegyedes ritmusokra építik muzsikájukat? Akik első jelentősebb sikereiket akkor aratták, amikor vidékről Melbourne-be költöztek? Na jó, annyit még se...
Ez a lemezismertető tulajdonképpen egy posztomusz (vagy ahogy apósom mondta egyszer némi képzavarral: „poszporusz") cikk, hiszen az a csapat, amely ezt az albumot rögzítette, megszűnt létezni. A német prog másodvonal üdvöskéje, a Dreamscape pár éve még új énekessel állt ki egy hosszabb szünet után (End Of Silence – 2004, majd Revoiced – 2005, ez u...
Lassan épp két éve lesz annak, hogy a Gorgoroth, Audrey Home, Manngard tagokból verbuválódott Sahg előrukkolt debütáló lemezével, mely szimplán I sorszámmal lett ellátva. A négy zenész muzikális hátteréből egyáltalán nem következett az a remek doom/stoner zene, mely már címadásában is a '70-es évek rock zenei világát kívánta felidézni.
A Moker egy belga formáció, mely a Linchpin nevezetű metalcore együttes tagjaiból verbuválódott, még 2003-ban. Eredeti bandájuk se lett túlontúl ismeretes belga területen kívül – bár szerintem azon belül sem -, és ez a Moker esetében se fog megváltozni.
Bizonyos projektek azért jönnek létre, hogy a benne résztvevő zenészek némiképp elkalandozzanak anyazenekaruk világától, szélesítsék a horizontot maguk előtt, netán újabb oldalukkal ismertessék meg a közönséget. Na, a Kingdom Of Sorrow nem ebbe a kategóriába tartozik: a Crowbar másfél mázsás motorja, Kirk Windstein (lásd még Down) és a Hatebreed óv...
Az élet nem a születéssel kezdődik. Nincs igazi kezdet, csak egy pont, ahol részese leszel egy titokzatos világnak, az élet misztériumának. Talán nem emlékszel az igazi otthonra, de mióta elhagytad, időnként vissza-visszatér az emlék a melegről, a nyugalomról, a békéről, az anyaméhről. A belső hangot elnyomhatja a világ zaja, de mindig hallod, mind...
Sokan esküsznek a Gamma Rayre és előszeretettel hangoztatják, hogy a régi társaival ellentétben bezzeg Kai Hansen mindig kitartott a Helloween eredeti irányvonala mellett, és különben is, mennyire egységes szintet hoz minden lemezén, a hasonló meglátások azonban némi árnyalásra szorulnak.
Nem meglepő, hogy hazánkba némi fáziskéséssel érkeznek el a világot már egy ideje széltében és hosszában felforgató csapatok, így a Muse is. Az már más kérdés, hogy jó ideig én sem voltam képes megbarátkozni a zenéjükkel – illetve Matthew Bellamy nem kimondottan karcos és férfias hangjával. Aztán egyszercsak valami átkattant, és szinte éjjel-nappal...
Úgy vélem, a Lion's Share együttest (hozzám hasonlóan) legtöbben az 1996-os (még bőven a nagy metal visszatérés és tribute lemez őrület előtti) kiadású Legends Of Metal című, a Judas Priest előtt tisztelgő, kétrészes kiadványról ismerik. A Touch Of Evil egy tökéletes dal volt már megjelenésekor is, nem sok mindent lehetett tehát hozzátenni, mégis, ...
Ismeritek biztosan azt a mondást, hogy a jó bor itatja magát, nos, ez zenére ugyanígy igaz. Ha jó a zene, hatásos lehet első hallgatásra is, annyira, hogy meghallgatod még egyszer, aztán még többször is - csak ettől nem fogsz berúgni. A zenekar neve alapján elsőre egy brutális grindcore durvulatot vártam belezős szövegekkel, és hogy mennyire nem vo...
Christian Sjöstrand, művésznevén Spice senki előtt nem ismeretlen, aki csak egy kicsit is érdeklődik a doomos zenék iránt, hiszen ez a szakállas, megtermett figura énekelte fel a Spiritual Beggars első három lemezét, amik méltán számítanak alapműnek ezen a vonalon.
Azt azért még megveszekedett thrasherként is el kell ismernem, hogy az első Sodom hallgathatatlan. Namármost ez a lemez nem más, mint a „klasszikus" debüt EP dalai újra feljátszva az eredeti tagság – Grave Violator, Witchhunter meg Tamás bátya – által, megpakolva szám szerint hetes darab bónusszal.
A Hate Eternalt még 1997-ben alapította az az Erik Rutan, aki annak idején megfordult a patinás Morbid Angel soraiban, de játszott a szintén brutális Ripping Corpse egyetlen megjelent albumán is. Emellett saját hangstúdiójában olyan nevekkel dolgozik/dolgozott együtt, mint a Through The Eyes Of The Dead, a Vital Remains vagy mind közül a legnagyobb...
Nem mondhatnám, hogy hiányt szenvedek mostanában az Angra család alkotásaiban. Nemrég újra nagyon megtetszett az anyabanda legutóbbi anyaga, egyben megszakadt a szívem, mert valószínűleg nem jutunk ki idén a Masters Of Rockra, ahol ők is fellépnek.
Bármily meglepő is, de bizony még a pár éve metal nagyhatalomként emlegetett Finnországban is létezik underground fémélet, ebből kifolyólag ott se minden csapat képes elérni mindenféle platina/gyémánt/zafír stb. státust. S ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy csak a Nightwish-sel meg Amorphis-szal zeneileg fel nem érő bandák maradnak a homályban. P...
Tény, hogy nem vagyok a gót rocker archetípusa, a német Crematory azonban valahogy mégis képes volt szinte azonnal magával ragadni. A kezdetben inkább death, illetve doom metalt játszó formáció ugyan már a '93-as debütön, a Transmigrationön is használt szintetizátort, ott azonban még jóval nyersebb, agresszívebb zenét játszottak, jóllehet, a billen...
Az olasz Aleph épp egy évtizede, 1998-ban indult, és egy demó, illetve promo cd meg számos tagcsere után 2006-ban jutottak el az első nagylemezig, mely a Fuel Recordsnál látott napvilágot. Az In Tenebra meglehetősen nehezen kategorizálható muzsikát rejt. Nem is tudom, milyen ez a zene, van benne a Venom stílusú ős-thrashtől az elszállós, lebegős ha...
A Morpheus harmadik nagylemezének megjelenését ismét tagcsere kísérte, Varga Gergő helyére Vörös Attila gitáros került, akivel érezhetően előrébb lépett a csapat. Ugyan ezen az albumon még csak a szólókat játszotta fel, de konkrétan életet lehelt a dalokba intenzív és feelinges játékával.
Kicsit félve kezdtem hallgatni a Misery Speaks lemezét, a kiadótól általában dallamos cuccok szoktak érkezni, igaz jelen cd nyomasztó borítója halvány támpontot már adhatott, hogy nem galoppmetalt fogok hallani. És tényleg nem. A német csapat első lemeze 2006-ban jelent meg, és hazájukban viszonylag sikeresek is lettek, ennek eredményeképpen sikerü...
Tartok tőle, első körben elvérzik az, akinek belga metal zenekarokat kellene felsorolnia. Hát még death metalt. Ugye. Ha jól emlékszem, nálunk is csupán két death metal formáció split cd-je szerepelt eddig Belgiumból.
A Meshuggah egy monstrum, egy szörny, a metal gigászi hegye, amelyet sokan szeretnének megmászni, ám ebbe 99 százalékban beletörik a próbálkozók bicskája. Szereted vagy nem szereted, de ha nem szereted, akkor is elismered, hogy a saját világukban megalkotott lemezekért mindenképpen tiszteletet érdemelnek. Ha két másodperc Meshuggaht hallasz bárhol,...
Ez az én formám. Eddig a Metal Blade mindenféle belebeszélés, szétszabdalás, kluttyogtatás nélkül küldte az izgalmasabbnál izgalmasabb metalcore csodák promóit, de mikor végre kapnék egy lemezt tőlük, amely tényleg érdekel, akkor a 10 nótából 8-nál ott figyel a kicsi csillagocska, miszerint contains voiceovers... Nahálaistennek! Mindegy, lépjünk tú...
Facebook
Twitter