Sok pozitív véleményt hallottam az új Scorpions lemezről már a pozsonyi koncert előtt is, sőt, jó párszor élvezettel meg is hallgattam; kellett azonban, hogy élőben lássam a bandát és halljam az új dalokat ahhoz, hogy igazán megtetsszen az anyag.

Bár az olasz Thunderstorm még a kilencvenes évek elején alakult, az As We Die Alone pedig már a negyedik lemezük, mégsem hallottam róluk még soha. A zenekar neve alapján így a sokadik true, esetleg szimfonikus metal csodát sejtettem a csapatban, bár a borító és a beszédes lemezcím ébresztett némi kétséget efelől. Persze már a kezdő hangoknál kiderü...

Azelőtt csak ritkán tettem egy-egy sétát az amerikai Kamelot hangokból emelt falai között. Az óriásokként fölém ágaskodó hangoszlopok oly áthatolhatatlannak tűntek számomra, hogy még esélyét sem láttam célom elérésének. Pedig e cél nem is volt oly elérhetetlen, előttem már sokaknak sikerült megvalósítaniuk ugyanazt: megpillantani a falak mögött áll...

Joey Eppard a Wake Pig c. lemezzel igen nagy meglepetést okozott 3 (Three) zenekar énekes/gitáros/főnöke. Ez az idestova ötéves kiadvány azonban még a banda komolyabb felfutását megelőző időkből származik, amikor is Joey tizenöt dalt rögzített kisebb stúdiókban – sőt, ha hihetünk a bookletnek, otthon a faliszekrényben is.

Ahogy megdörrent az új Iron Savior lemez nyitó nótája, egyből fülig szaladt a szám. Ilyen agresszív riffelésre már rég volt példa a német fémmunkásoknál, talán a 2001-es Dark Assaulton voltak ilyen marcona gitárok. A hangzás is most valahogy mélyebb és szikárabb lett – Piet Sielck főnök/producer megint odatette magát rendesen -, nem olyan pengeéles...

A Static X hullámzó teljesítménye most talán felfelé ível, a 2005-ös lemezük nem váltotta ki feltétlenül a lelkesedésemet, bekerültek a futottak még dobozba. Reméltem, kiköszörülik a csorbát az új koronggal. Az első néhány másodpercben azt hittem, rossz cd-t kaptam, egy az egyben System Of A Down-os kattanás indítja a lemezt, majd nem kevésbé őrült...

A Kanadából származó Into Eternity dallamos thrash/prog egyvelege jócskán meglepett, és nem csak zenéjük nagyjábóli bekategorizálhatatlansága miatt. Habár negyedik lemezük a The Scattering Of Ashes, valamiért eddig elkerülték a figyelmemet, de talán nem csak az enyémet.

Ha a banda logója nem hasonlítana távolról a módszeresen szétkent hányásra, a névből még azt is hihetné a naiv gondolkodású zenehallgató, hogy itt valami sivatagi pusztulat zenét fog hallani. Erre a stoner hangulatra a vöröses borító még rá is tesz egy lapáttal, sőt, ha azt mondom, hogy az együttes arizonai, már tudjuk is mi az ábra. Pedig nem.

Nem tagadom, a 2003-as Impact nagyon súlyosan eltalált, a New Found Pain vagy a Destination Hell modernizált thrash-brutalizálásai nyomán új kedvencemmé vált a német brigád. Aztán az Issue VI is nagyon rendben volt, dühös, harapós hangulatával hamar megnyert, méltó folytatása volt elődjének. Most pedig itt a hetedik dühmonolit és Németország legnag...

Az olasz Somniae Status még 1996-ban alakult, a korai években számos tagcserén estek át, míg 1999-ben megszületett az első igazán stabil felállásuk, 2002-ben pedig kihozták debütáló albumukat, a Cassandra címre keresztelt konceptlemezt, még Breeze Danieli énekessel.

Igen-igen impozáns kiállítású anyaggal jelentkezett a számomra eddig ismeretlen Horncrowned legénysége, az infólap, a booklet olyan, mintha lángolna, ilyen lehet a klasszikus Pokol ábrázolás. Persze mosolygásra késztető elemek itt is vannak, de azt hiszem, most lemondok a művésznevek fikázásáról, és nem minősítem a stílusmeghatározást sem (legyen e...

Úgy tűnik, Dave Mustaine az Annihilator-agy Jeff Waters babérjaira akar törni, legalábbis ami a tagcseréket illeti – kivéve azt, hogy az Annihilator lemezeknek mostanában jók a borítói, az új Megadethé pedig konkrétan egy förmedvény. Elképzelni nem tudom, hogy ment át ez a pocsék grafika Mustaine egyébként nyilvánvalóan erős szűrőjén.

A görög-svéd illetőségű Nightrage 2003-as bemutatkozó albumán azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a mikrofonnál az ex-At The Gates frontember, Tomas Lindberg feszült, az egyik gitáros, egyben alapító tag pedig a fiatal zseni, Gus G. volt. Ők aztán a második album után le is léceltek, a többiek azonban a kés helyett inkább új zenészeket kereste...