Ezt sem hittem volna, hogy egy Kanadában működő, hullasminkes black csapat ennyire tetszeni fog. Mondjuk ennek az a része bizarr inkább, hogy ilyen zenekarok nem Norvégiából származnak. A Gothërfall limitált példányszámú cd-jét juttatta el hozzánk, ami nyilván csupán azért limitált, mert a tokban elhelyeztek egy pengetőt a zenekar logójával, és egy ezüstszínű zenekaros matricát. Nem egetrengető dolog, de mindenképpen kedves.
Lehet, hogy az én zenei műveltségem hiányos, téves elképzeléseim vannak, de ha a viking metal címke szóba kerül, nekem egy zenekar jut mindig eszembe: méghozzá a svéd illetőségű Amon Amarth. Náluk nem csak a zene és a szöveg idézi az ősi viking hagyományokat, hanem elég egy koncertjükre elmenni és vetni rájuk egy pillantást, mindjárt meggyőződhetün...
A Velvetcut nevű formációról azt lehet tudni, hogy Finnországban működik és nagyjából az ezredforduló táján jött létre. A négy srác dallamos, nem túl szilaj, inkább rockba hajló muzsikát játszik, amelyet ők előszeretettel neveznek atmoszférikusnak. Nos, végül is elmondható, hogy minden zenének van egy bizonyos légköre...
Elvégeztem egy kis házi statisztikát, amelyből kiderült, hogy Finnországban egy fő civil lakosságra 43,27 századnyi zenész ember jut. (Aki nem hiszi, számoljon utánam.) A Twilight Guardians ötöse a jobbára tempós, dallamos, klasszikus power metal elkötelezettje.
A Dreamaker esetében az történt, hogy először a friss albumuk került a karmaim közé, mígnem a debütáló anyaguk jóval később – azaz most. Ezáltal végre megtudhatom, miként indított a csapat, miféle elképzelések előzték meg az Enclosed albumot, amely (általam) igencsak nehezen beskatulyázható lemezként látott napvilágot tavaly.
Mindig izgalmas dolognak tartottam, ha egy jól működő, sikeres zenekarból valaki(k) még úgy érzik, több van bennük, és másik (szintén működő) zenekart hoznak össze, ami merőben más, mint az anyacsapat. Ilyen például az Engine (bár azzal már lehet vitatkozni ők mennyire működnek, jobbára sajnos egyáltalán nem).
A meglehetősen ócska, death metalt sejtető borítóba csomagolt, még tavalyi megjelenésű Kragens lemez az idei év legnagyobb meglepetése, melyet ismeretlen banda okozott számomra. A jobb híján power metalként aposztrofálható muzsika ugyanis egyszerre sötét, agresszív, fifikás ám ugyanakkor kellően változatos, fogós és dallamos is. Egyszóval profi, ki...
Régivágású death/thrash zenét játszik az Unleashed, akik új lemezükön sem váltak meg a jól bevált tikatikáktól és dallamos gitártémáktól. Meg szólóktól. Valahogy nehéz az olyan lemezeket beazonosítani, neadjisten megjegyezni, amelyek pőre kartontokban érkeznek, dalcímekkel, ámde borítóval nem.
Tony Macalpine a 80-as évek gitárhős-termésének egyik méltatlanul elfeledett (vagy legalábbis alulértékelt, és ma már szinte csak a szakma által ismert) tagja. Pedig az 1986-ban, az Edge Of Insanity lemezzel debütáló gitárvirtuóz korszak egyik zsenije az azóta is sztárnak számító Satriani vagy Vai mellett (nem is beszélve arról, hogy Tony mostanáb...
Amikor a beleszarós sunshine rock egyik alapbandája kihozta a Rip The Covers Off lemezt, sokan szétmaszatolták a gatyájukat, mivel a feldolgozáslemezeket általában az adott banda hörgő dinoszauruszként történő kivérzése szokta követni. Hála az égnek, Phil Lewisék képesek voltak összekapni magukat, ráadásul még paródiát sem csináltak magukból mint p...
Tulajdonképpen szóról szóra bekopipésztelhetném ide tavaly novemberi cikkemet, amelyben a billentyűcsászár Richard Andersson retrospektív válogatáslemezéről írtam néhány sort. Ugyanis mint már akkor is megjegyeztem, a Time Requiem énekese időközben az a Göran Edman lett (a görög nacionalizmus jegyében a Firewindhez átigazolt Apollo helyén), aki újr...
Három szám, alig több, mint huszonhat percben... mielőtt még valaki doom szerzeményekre asszociálna, leszögezem: ez inkább egy műfajhatárokat tágító album. A 2001-ben alakult francia trió elég sajátságos, sötét hangulatú zenével taglóz le bennünket, amely határozottan a black metalban gyökerezik.
Maroknyi kivételtől eltekintve borzasztóan utálom a vicceskedő csapatokat. Ennek egyik oka az, hogy általában a hihetetlen igénytelen, gagyi produkciót próbálják meg a mókásnak szánt körítéssel lenyomni az emberek torkán. Utálatom másik fő oka, hogy ez általában sikerül is, és mindenhonnan azt hallhatom vissza, hogy az adott csapat mennyire zseniál...
Hihetetlen, hogy létezhet 2005-ben egy Kick Axe nevű zenekar, akik ráadásul nem átallanak kiadni egy Rock the World című lemezt! - mondhatnánk, ha nem tudnánk, hogy ez egy 1986-os lemez újrakiadása. A címhez és a banda nevéhez hasonlóan amatőr és idétlen a borító is, viszont a zene közel sem olyan vészes, mint a körítés, inkább amolyan teljesen átl...
Azért az már magában is elég beszédes adat, ha egy zenekar tizennyolc éven keresztül hangyaszorgalommal és emberfeletti munkabírással pár demo és 2 EP kiadásáig viszi mindösszesen. A Potential Threat SF pedig így tett, ez az EP tavalyi kiadású ugyan, ám sok minden azóta sem történt velük, hacsak azt nem számítjuk, hogy seggbe billentették Tom Padde...
Ünnep van! No, azért senki se rohanjon baltával, csákánnyal és nemzeti színű lufival az utcára. Ez az ünnep bensőséges: nekünk, beavatottaknak szól csupán. Oliva papa újfent alkotott. S hogy e tényt tetézzem némiképp: amit ezúttal összebütykölt, az biz' nagyobbra sikeredett, mint maga a Tadzs Mahal...
Néha az ember kezébe gyöngyszem akad, ami nem friss (jelen esetben két éves), ám mégis érdemes rá néhány karaktert elszórni, hátha másra is átragad a lelkesedés. A Sylvan nevű zenekarról az égvilágon semmit nem tudtam, viszont a lemez borítóját szimpatikusnak találtam (ez is egyfajta szempont), így máris érdeklődve kezdtem hallgatni, mit rejthet a ...
Most, hogy itt van nálam az új Pharaoh lemez, előkerestem az előző anyag kritikáját és mint már oly sokszor, rájöttem, hogy gyakorlatilag egy az egyben átkopizhatnám a régi cikket ide. Nem változott ugyanis semmi: a Control Deniedban megismert Tim Aymar énekes (azt a lepukkant suttyó kultmetalos megjelenést!) és cimborái másodszorra sem akarnak má...
Igazi sufni-tuning módszerrel készült a Stereochrist második lemeze, melyet 6 nap alatt vettek fel a próbatermükben (a borító meg másfél nap munka volt, hehe, amúgy egy gargoyle van a borítón, ha valakit érdekel, és élőben is meg szeretné tekinteni, látogasson el Portugáliába).
Két belga zenekar követte el eme split korongot, melyen hat nóta található, húsz percben. Innentől kezdve sejthető, hogy nem space rock vagy epikus heavy metal hallható az anyagon, a promo borítója büszkén hirdeti is, hogy ez bizony brutális deathcore, és nagyon nem is kell vele vitatkozni!
Na, ez a lemez sem tegnap jelent meg, de hát mit tegyünk, ha egyszer most került elő a promo-kupacból, amelynek tartalmát a szerk. testvériesen elosztotta a kollégák között (nem két éve érkezett azért – a szerk.). Egy biztos: érdemes megemlékezni róla két év elteltével is.
Na, ez végképp nehéz dolog... Kezdem azzal, hogy a hangzás a „rossz"-nál is eggyel alacsonyabb minősítést kap. Iszonyatosan kezdetleges, rossz keverés, a basszusból semmi nem hallatszik, a dobok (tompa) kopogása, és a farkastorkú énekes erőlködő hörgése visz mindent, pedig ha nagyon fülel az ember, a gitártémákban egész jó ötletek is felbukkannak.
A Fatal Force az MTM kiadó egyik új üdvöskéje, és kissé ki is lóg a kiadó dallamos hard rock csapatai közül. Ugyan a hatásaik között bizonyára ott a Whitesnake is, de legalább ugyanannyi Evergrey, vagy Masterplan íz is került a levesükbe.
A Faro egy Németországban székelő zenekar második lemeze. Azért nem írom, hogy német, mert már az első felállás is egy kevésbé germán hangzású énekes (Chitral Somapala) köré épült, akkor épp spanyol, chilei és német tagokkal kiegészülve. Eme második lemezt teljesen kicserélt tagsággal írták és rögzítették, a Bonfire és a Jaded Heart zenészei segíts...
Ünnep van! Nem, nem kompolyodtam meg, eszemben sincs idemásolni mindazt, amit az Oliva album kapcsán leróttam. De ünnepkedni ettől még gyakorta szabad, nem igaz? Biz, ujjong a lelkem, hisz Mathias Blad visszatért! A csodálatos, bársonyos orgánummal, képzett hanggal rendelkező eredeti frontember ismét a solymászok élén dalol!
Erről a lemezről sem késő írni még, mert bár nem volt az utóbbi idők legfontosabb albuma, az érdekességek kedvelőinek több, mint vonzó lehet, már csak a névsor miatt is. Eddie Ojeda, aki ugye főállásban (?) a Twisted Sister (nem a szőke, hanem a másik) gitárosa úgy határozott, hogy szólólemezt készít és mivel haveri köre elég kiterjedt, nagy neveke...
Németország a sör hazája! Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy székel Frankfurtban egy banda, mely a sör iránti rajongást állította munkásságának középpontjába, és több, mint két évtizede szórakoztatja a nagyérdeműt olyan tufa thrash nótákkal, mint a New Liver Please!, a Space Beer, a Stone Cold Sober, a The Morning After, a Die With A Beer in Y...
Facebook
Twitter