Megmondom őszintén, nem túlzottan vagyok oda Tony Martin megélhetési projektjeiért. Jó zene hallható persze a Giuntini és Mollo-Martin lemezeken, de igazából Sabbath-on kívüli munkái közül csak a két szólólemeze fogott meg igazán. A Back Where I Belong gyakran AOR-ba hajló muzsikája nagyon kedves a szívemnek, a 2005-ös Scream dalainál közelebb pedig sose jutott Martin a Sabbath-hoz, Iommi nélkül értve persze (kár, hogy a lemez hangzását sikerült jól elcseszni).
Az utóbbi másfél-két évben cirka ez a negyedik majdnem tökugyanolyan borító amit látok – noha ez is ízléses, ám sokadikként már nem túl fantáziadús. A zenekar neve elsőre az égvilágon semmit nem mondott, ugyan arra dobtam egy tippet magamban, hogy egészen biztosan borongós hangulat járja át a szerzeményeiket.
A Yellow Spots egy önmagát csak belezős rock'n'rollként aposztrofáló zenekar Budapestről, e még tavalyi kiadású, ötszámos anyag – szerintem nyugodtan nevezhetjük EP-nek – előtt mindössze egy Belezős balladák című demóval rukkoltak elő.
Noha nem feltétlenül az én zenémet játsszák, mindig is rokonszenveztem a Hollywoodoo-val, mert mezeien és egyszerűen szólva jók a dalaik, emellett feelingesen, lazán adják elő magukat élőben, és Trócsányi Gergő személyében van egy olyan frontemberük, akire egyszerűen muszáj odafigyelni, méghozzá nem csak a méretei miatt. Mivel Gergő a Taxidermia ré...
Aki egy kicsit is szereti a stoner/blues-rock zenét, az úgyis betéve tudja a Clutch életmű minimum felét, és nagy valószínűség szerint ezt az albumot is hallotta már 1-2 hónappal a megjelenést megelőzően. De senki sem sétálhat el mellettük szó nélkül, aki legalább egy kicsit is úgy érzi, hogy a hetvenes években született gitárzenék mondanak neki va...
A tavalyi Bang Your Head fesztivál egyik legérdekesebb színfoltjának (csodabogarának) a Powerwolf bizonyult. Nem véletlenül: vámpíros koncepciójuk egyszerre vicces és hiteles is, ha úgy tetszik. A Hammond orgonával megtámogatott, Mercyful Fate hatásoktól sem mentes zene teljesen rendben van; az énekes Attila Dorn pedig – akit egyenesen Romániából s...
Furcsa szerzet ez a Dream Theater, lehet szeretni meg nem szeretni, de abban mindenki egyetért, hogy enélkül a zenekar nélkül máshogy alakult volna a progresszív metal színtér a kilencvenes évektől kezdve. Az már egy másik kérdés, hogy ez a nagy invenció sokak szerint már lecsengett.
A Sündisznófa már két éve tart rabságában, méghozzá az ágain megtermett Deadwing lemezzel csalt kelepcébe. A Rush, Pink Floyd, Tool és sok mindenki más zenéjét beolvasztó érzelem-prog csapat ezúttal kissé szúrósabbra vette a figurát, amely talán annak köszönhető, hogy egy kivétellel az album minden dala az előző lemez turnéján formálódott véglegesr...
Az osztrák Last Warning 1998 óta létezik, és ez majd tíz esztendőt jelent - ennek ellenére valamiért zenélni nem tudtak megtanulni e néhány év alatt, mivel a hozzánk eljuttatott tavalyi albumuk még egy demós, kezdő zenekar képét mutatja minden tekintetben. Jó, hát az osztrákoknál bizonyára annyira nem dúl a metal underground, legalábbis a valamenny...
A jelenleg öt tagot számláló lengyel csapat 2004-ben alakult (az EP rögzítése óta új basszusgitárosuk van), és ezidáig ez az egyetlen életjelük a világ felé. Az EP-n négy dal hallható, az irány pedig egyértelmű: egyenesen a Meshuggah után! Szanaszét tördelt ritmusok, minden hangszerbe matekfüzetet építettek és megoldóképletet mellékeltek, az ordibá...
A csapat már 1991 óta létezik és ez a hetedik teljes stúdióalbumuk, de azt még sosem sikerült elérniük, hogy a közvélemény bármelyikre nagyjából egyformán reagált volna. Amolyan tipikus vagy „szeretem, vagy utálom zenekar", köszönhetően elsősorban annak, hogy a black metal színtérnek mindig is túl gótikus és túl dallamos volt, a dark és goth színté...
A több mint egy évtizednyi szünetet követően tavaly megjelent négyes Winger lemez nyilván nem hozta a legendás hard rock banda '80-as évek végén produkált többmilliós eladásait, a melodic műfaj mára igen szűkre fogyatkozott táborában azonban jóformán osztatlan lelkesedést váltott ki, méghozzá teljes joggal.
Az Appice tesók neve mindenkinek ismerősen hangzik, aki egy kicsit is beleásta magát a klasszikus rockzenébe. Carmine dicsőséglistáját a Vanilla Fudge, Rod Stewart, Ted Nugent, a King Cobra, Ozzy és még egy csomó más előadó neve díszíti. A hatvanas évek derekán felbukkant dobos már „átélt" szólóban is ezt-azt, most épp ezért úgy gondolta, csinál eg...
Szlovák prog metal – na, ilyesmire se nagyon számítottam! A Castaway zenekar egyenesen Pozsonyból postázta bemutatkozó albumát, amely tulajdonképpen egész kellemes meglepetéssel szolgált. Főleg azután, hogy a cseh Masters Of Rockon az ember óhatatlanul is kénytelen végigszenvedni nem kevés cseh és szlovák csapat előadását, és ennek alapján sajnos k...
A Threads Of Life mindenképpen fordulópontot jelent a bostoni Shadows Fall pályafutásában, hiszen az évek során Amerikában komoly lemezeladásokat produkáló, számos nagy turnén bemutatkozott banda odaát immáron az Atlantic istállójából indul neki a harcnak.
Az anno szupergrupként indult, ám már a második korongtól stabil egységként funkcionáló Metalium immár hatodik korongján boncolgatja grandiózus történetét, a mezei halandóból metal istenséggé váló Metalianről. Ezen lemezükre is igaz, ami a korábbiak kapcsán már számtalanszor elhangzott: a banda adu ásza egyértelműen a Brainstormban is megfordult vo...
Ennél természetszerűbben kínálkozó és működőképesebb kooperációt alighanem megálmodni sem lehetne... Adott egy baromi ízesen zenélő, vastag riffekben igen erős richmondi brigád, akiket valahonnan megcsapott az isteni szikra, miután – karrierjük során egyébként nem először – búcsút intettek aktuális frontemberüknek, és hirtelen meglelték a megoldást...
Húha, ez nagyon komoly! Vastag, sűrűn teleírt, igényes kiállítású booklet, komoly keresztényi és társadalomkritikai éllel bíró mondanivaló – tipikusan amerikai produkció. Mindez pedig egyetlen ember nevéhez fűződik: a BMO Sidney Allen Jones egyszemélyes projektje, mindent saját maga írt és ad elő a csaknem 60 perces lemezen, amelyet afféle koncepci...
A nagy pocsolyán túl sokak szerint az évezred első igazi nagy reunion turnéjának számított a 2005-ös Carnival Of Sins turné az igazi és hamisítatlan Mötley Crüe tálalásában – sokan nem hitték volna, hogy képes még öt percnél tovább értékelhető színpadi produkciót nyújtani egy öregedő alkohol- és zsírfüggő énekes, egy testileg teljesen szétesett git...
Jorn Lande egyszerűen képtelen nyugodtan ülni a hátsóján, mindig muszáj csinálnia valamit. Most például két speciális lemezzel jelentkezett egy időben: az énekes szólókarrierjének legjobbjai között szemezgető The Gathering című válogatással szemben az Unlocking The Past kizárólag feldolgozásokból áll, melyek között akad olyan, ami már megjelent kor...
A '99-ben alakult (igaz, akkor még más néven) formáció rengeteg tagcsere után 2005-ben kezdte el felvenni e hét számot tartalmazó EP-t, majd 2006 elején fejezték be. A zenei irány nagyjából klasszikus alapokon nyugvó deathes, doomos-gótikus elemeket is tartalmazó metal. Ha be akarnám lőni, itthon a Dying Wish játszott hasonló muzsikát annak idején....
Habár Joey DeMaio köztudottan munkamániás, a Manowar nem sieti el túlságosan a stúdióalbumokat: már megint fél évtized telt el az utolsó lemez, az egyébként több mint kiváló Warriors Of The World megjelenése óta. Igaz, hogy azóta kihoztak egy rakás különböző DVD-t és orrba-szájba koncerteztek is szerte a világon, de ez a tempó még így is csigalassú...
Sosem értettem, miért létezik az, hogy egy kezdő, a közönség számára teljességgel ismeretlen zenekar rögtön „albumot" készít. Itt kivételesen a borító nyomdai, de a cd írt: ez demó lenne logikusan gondolkodva. De mivel ők albumnak gondolják, úgy is értékeljük – szigorúan.
A Step On It az a fajta zenekar, akik ha szar zenét csinálnának, akkor sem lehetne rájuk haragudni. Tiszteletre méltó hozzáállásuk és az, hogy semmi mással nem törődnek a muzsikán kívül, magasan felemeli őket a hazai elitbe. Lehet, hogy az én fejemben élő elit másból áll, mint a folyamatosan kántált zenekarok csoportjából, de ezek értékrendbeli, ne...
Mivel általában igyekszem asap megismerkedni az éppen aktuális prog metal reménységekkel, könnyen lehet, hogy előbb-utóbb utamba akadt volna az Andromeda utolsó lemeze a Space Odyssey nélkül is, hiszen a Chimera album normális kiadónál jelent meg és ennek révén némi figyelem is hárult rá a rocksajtóban. Miután azonban meghallottam David Fremberg én...
A kiadó nemes egyszerűséggel „metal"-ként határolta be a zenét. Nos, ezzel nem is tévednek, csupán a „core" utótagot felejtették le. És ezzel be is fejezném a kritikát – mondanám, ha lusta lennék leírni még néhány karaktert.
Mit írjon az ember fia a huszonharmadik death-metalcore bandáról? Manapság ezekből több van, mint égen a csillag, így egyáltalán nem könnyű újra és újra végigszenvedni a totál átlagos, egymástól semmiben sem különböző, unalmas produkciókat.
Facebook
Twitter