New Orlans-ból származik a féktelen black/death metalban utazó Goatwhore, harmadik lemezének borítóján pedig nem meglepetésszerűen egy kecske látható. A zene első pillantásra nem mutat többet, mint egy átlagos gyorsan kalapáló hordáé, ám a lassabb részeknél kiderül, hogy nem csak káoszt tudnak teremteni, hanem húzást is adnak a nótáknak, ha éppen úgy gondolják.
Átböngésztem, miféléket írtam anno a Zandelle-ről, midőn korábbi, Twilight on Humanity albumuk került sorra a lejátszómban. Hát... nem roptam törzsi örömtáncot, az tény. Ennek ellenére természetesen előítéletek, elvárások nélkül (legfeljebb titkos reményt dédelgetve) ültem neki az aktuális produkciójuknak.
Na, ez az a lemez, amelynek hozzám kerülése még viccnek is rossz! Már a borító is gyanús volt, itt ugyanis a jó Steve egy akusztikus gitárral és egy magára erősített szájharmonikával látható éppen átszellemült éneklés közben. Sebaj, gondoltam, biztos valami jó kis blues muzsikát nyom, a háttérben pedig ott nyomja egy tökös zenekar is. De nem, ez ti...
Hahh, éljen a metalcore. Ismét olyan csapatról írhatok, melynél simán bemásolhatnám az előző lemezének a recenzióját, hozzátéve: hogy fejlődtek picit, a hangzás javult (egészen tisztességes), már csak a lábdob műanyag a gyors részeknél, a gitárok egész harapósak, a dalok meg haladtak ugyanazon a vonalon, tehát a dallamos, de riffelős metalcore-nál,...
Mit lehet írni egy olyan bandáról, mely a Venom és a Slayer mellett gyakorlatilag egy személyben felelős a death és black metal irányzatok létezéséért? Sok zenekarra vagyunk hajlamosak kutyafuttában rámondani, hogy legendás, a Celtic Frost viszont tényleg az. Morbid Tales, To Mega Therion, Into The Pandemonium – e három lemez kétségtelenül a '80-as...
Mike Slamer egy AOR/melodikus rock berkekben közismert és méltán körülrajongott multihangszeres dalszerző/producer, aki a City Boy és a Streets nevű kultikus bandákban alapozta meg hírnevét, a későbbiekben pedig olyanokkal dolgozott együtt, mint a Warrant, a House Of Lords vagy a Hardline.
Végre nem elcsépelt borítót nézegethetünk, hanem egy kifejezetten hangulatos darabot, a cd-n hallható zene azonban a rettegett metalcore. A nyitó dal rögtön igazi trúmetalos ikergitározással kezdődik, ám a haragos kiabálás, ami később csorda-formában is kibontakozik, megmutatja, hogy ez a csapat talán tényleg a hardcore felől érkezett.
Bevallom őszintén, még nem hallottam a zenekarról, és annak főnökéről Joe Wolfe-ról sem, aki egyébként azelőtt a Clean Flesh énekese volt információim szerint, így eleinte örültem ennek a találkozásnak, hátha igazgyöngy, amit promóként kaptam.
Mintha a Provogue csak az XY Bandek munkáira és bluesgitárosok szólólemezeire specializálódott volna. Legutóbb Joe Bonamassa kiváló blues albuma keveredett hozzám, most pedig itt van a Carl Verheyen Band új anyaga és egy dupla Michael Landau Group koncert. Carl mester mondjuk nincs annyira elmerülve a bluesban (bár van azért abból is bőven), inkább...
Ciki, nem ciki, néha jólesik ilyesféle karcosabb love-metalt (vagy mit) hallgatni. A Poisonblack első lemeze is tetszett, bár azóta az énekes otthagyta a csapatot, így a gitáros Ville Laihiala ragadta meg a mikrofont (őt ugye a Sentencedből ismerhetjük), és nem is tette ezt rosszul, főleg, hogy főleg ő írja dalokat és a szövegeket.
A Norma Jean egy keresztény metalcore csapat – mondja az ismertető, és ilyenkor picit elröhögcsélek magamban, vajon az istenük mennyire tolerálná, ha olyan zenét kellene hallgatnia amelyben valaki olyféleképp ordít, mint akit épp elevenen és nagyon lassan nyúznak.
Amikor a Frontiers kiadó emberei épp nem egy dallamos legenda újjáalakul(tat)ásán ügyködnek, akkor valószínűleg szupergrupok összeállításán törik a fejüket. Az elmúlt években temérdek projektlemez került ki a kezeik közül, némelyik meg is érdemli a nagy neveknek köszönhető, eleve nagyobb figyelmet. Ilyen anyag például cikkünk tárgya, amelyen – mint...
Ha a Cult of Luna legújabb, negyedik albumát egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám róla, hogy monumentális. Sosem voltak éppen az a zenekar, akiket mondjuk esküvőre hívnék a násznép szórakoztatására, de ez a legújabb lemez az eddigi súlyosságot is felülmúlja. Hét szám, ezekből négy is meghaladja a tíz percet, rá kell készülni az élményre.
Sok viszontagságon ment keresztül az egykori extrém metal reménység, mire eljutottak a harmadik lemezig, többek között Nagy Levi helyett saját frontemberük lett, Horváth „Pityesz" István személyében, aki megfordult már sok zenekarban (Neurotrend, Fresh Fabrik, Sun Workshop), és aki hallhatóan igyekszik gatyába rázni a zenekart.
Emlékszem, nagyjából akkor kaptam fel a fejem a Wisdomra, mikor a bemutatkozó, négy számos anyaguk megjelent. Láttam őket már korábban is néhány koncerten, de emlékeim szerint hol ilyen, hol pedig amolyan teljesítményt nyújtottak, úgyhogy részemről az ujjongás elmaradt.
Átböngésztem, milyen benyomást tett rám ez a germán banda, amikor – nem is oly rég – a bemutatkozó albumukról írtam. Hmm... mit is mondhatnék? Nem zengtem örömódát, az zicher. A friss ismertetőből pedig azt kell látnom, hogy míg a dobosukat lecserélték, a mikrofon mögött ugyanaz a fószer zengedez, akit anno alaposan lehúztam. Ez alighanem azt jelen...
Az ijesztő borító ellenére (most őszintén, nem olyan a rajta lévő fickó, mint egy különösen rosszkedvű Glenn Danzig, némi Resident Evil beütéssel?!) kiváló muzsika hallható a Made for the Violent Age-en. A westfáliai Deliriousnak ez már a harmadik lemeze és igazi, színvonalas, izgalmas thrash metalt rejt, ráadásul a Bay Area-vonalról. Leginkább tal...
Visszatért az orionos puttymetal/opera-fantáziákban utazó Thanasis Ligthbridge. Feltételezem, élő ember nincs ebben az országban, aki ismerné a Dol Ammad nevet – minket, műfajban utazó írnokokat leszámítva, akik hivatalból jutunk hozzá efféle spéci falatokhoz.
Ez aztán a lemezcím! Oz Noy tényleg nem az a bőbeszédű, se nem az a kimondott megjátszós srác. Annál többet beszél helyette a gitárja és a zene nyelvén bizony sok barátja ért is, ők annyira sokan vannak, hogy nótánként kell beosztani, ki is játsszon kivel. Oz ugyanis összedobott 10 dalt, melyek feljátszásához meghívta cimboráit, akikkel el-eltémázg...
Teljesen meg voltam arról győződve, hogy a This Ending korábbi lemezéről már írtam – mit tesz az igényes, ámde szokványos borító és az átlagos zenekarnév – de hiába böngésztem a listát a kritikáknál, nem találtam semmit. Közben meglestem a csapat történetét és ez az első lemezük, szóval sikerült jól összekevernem valakikkel.
Lehet vitatkozni azon, hogy mennyire rajongóbarát húzás alig több mint fél évvel minden idők egyik legjobb rock/metal koncertvideója után kihozni egy dupla koncertlemezt, ami igazából jelentősen nem különbözik attól (súgok: semennyire, sőt, inkább a pofátlanság kategóriájába tartozik), de mivel a tényleg zseniális Live In The Still Of The Night DVD...
Michael Landaunak valószínűleg semmi köze Martin Landauhoz, a kiváló, idős színészhez, de másban azért ő is jó. Ha tehát mégis van rokoni kapcsolat, akkor ez egy tehetséges család: Mike ugyanis blues-gitáros és – meglepő-e? – Provogue kiadós művész.
A Busta Hoota korábban már szerepelt lapunk hasábjain, röviden elég annyit tudni róluk, hogy németek és amerikai modern metalt játszottak eddig és ez most sincs másképp.
Megint csak fogom a fejemet: Santana tribute lemez! Nálam! Csak valami tévedés lehet! Mivel azonban koncepció kísértetiesen hasonlít a Steely Dan előtt tisztelgő albumhoz (ugyanaz a kiadó, ugyanolyan a lemez kiállítása, az alkotógárdák között is vannak átfedések), amelyről szintén én emlékeztem meg, talán mégsem landolt rossz helyen.
A Brand New Sin első lemeze szerfölött kellemes meglepetés volt számomra annak idején, drukkoltam is, hogy kerüljenek át valami nálunk is elérhető kiadóhoz, és lőn. A második album már a Century Media égisze alatt jött ki, és folytatták azt a zsigeri, nem kevés New Orleans-i mocskot tartalmazó ösztönzenét, ami bár nem az évszázad újdonsága, valahog...
Egy év után, közel ötven perces dalcsokorral jelentkezett a Born From Pain. A recepten nem változtattak semmit, tökös, agresszív nótákkal pakolták tele az új cd-t. Már az egyszerű borító – valljuk be: randa, főleg ezzel, a zöldnek nem éppen túl megnyerő árnyalatával – is azt mutatja, nem lesz itt semmi tökölés, kapunk az orcánkba, amennyi belefér, ...
Természetes, hogy beindulnak pavlovi reflexeim, amikor amerikai power csapat lemeze kerül a kezeim közé. Pláne, ha valami extra mézesmadzag is jár vele: a Ruffians legfőbb vonzereje pedig nem más, mint az a tény, hogy Carl Albert, a néhai hangszálisten itt énekelt a Vicious Rumors előtt.
Facebook
Twitter