Az Emancer egy idestova már tíz éve működő északi formáció, kiknek legfőbb múzsái a végtelenbe tovakígyózó fagyos fjordok és a hidegen csillogó, kristálytiszta patakok. Zenéjükben fel is sejlik ez a természetességgel átitatott rideg szépség, de emellett még egyéb, kevésbé tipikusan északi jellegzetességek is fel-felütik a fejüket ezen az egy órás k...

Megmondom őszintén, egy új Axel Rudi Pell lemez kézhezvételekor magam is rendszeresen a „Már megint? Minek?" kérdést teszem fel magamnak (ha már a kiadótól vagy magától a német Blackmore-tól nem kérdezhetem meg ugyanezt). Valóban, kissé túlzásnak tűnik Axel folyamatos jelenléte a színtéren és úgy egyáltalán, ebben a mai dömpingben képtelen vagyok m...

Miután sikerült roppant ízléses módon lemenedzselnie szakítását a Velvet Revolverrel – alighanem még maga W. Axl Rose is büszke lett volna arra, amit lerendezett – , majd lebonyolított egy sikeres amerikai turnét eredeti bandájával, a Stone Temple Pilotsszal, Scott Weiland megjelentette második szólóalbumát.

A német progmetal szcéna csendben, de megbízható minőségben szállítja a lemezanyagokat, többé-kevésbé rendszeres időközönként. Nem is tudom, a Dream Theater sikere mennyire volt konkrét hatással a bandákra, elvégre legtöbbjük még az Images And Words környékén vagy előtt is ténykedett már, sőt, némelyikük már a When Dream előtt is létezett.

A King Hobo sztorijának gyökerei a 2005-ös Sounds Of The Underground turné idejére nyúlnak vissza, amikor az Opeth és Spiritual Beggars billentyűs Per Wiberg és a Clutch dobos Jean-Paul Gaster a színfalak mögött nekiálltak játszogatni, és annyira jól érezték magukat, hogy intézményesítették az együttműködést.

Nem akarom megjátszani az objektív kritikust. Nagy francot: elvakult rajongó vagyok. Igen, az a típus, aki még a kéthetes kutyaszart is megvenné, ha olyan csomagban árulnák, amin rajta van a négy betű, közepén a villámjellel. Sőt, később megvenném a kutyapiszok gyűjtőknek piacra dobott változatát is.

Az igen érdekes elnevezésű veszprémi kvintett 2006 októberében kezdte meg röptét, majd fél évvel később került sor az első koncertre, Superbutték társaságában. Abból, hogy rövid két év alatt a sertések eljutottak oda, hogy születésnapi bulijukra közel ötszázan kíváncsiak, továbbá év végére várható a Pig City Life elnevezésű bemutatkozó nagylemez, t...

Két év sem telt a Squealer legutóbbi albuma, a Squealer AD néven, Gus Chamberssel a mikrofon mögött kiadott Confrontation Street óta. Azt az anyagot kifejezettem csíptem, hiszen egy módosult, thrashesebb irányvonalra állította magát vele a banda, Gus pedig hozzátett annyit, amivel sikerült kiemelnie a Squealert a tucat-pozícióból.

Visszametalcore-osodott a Trivium – mondják az okosok a floridai négyes új, sorrendben negyedik lemeze kapcsán, de ne dőlj be nekik. Eleve az is kérdés, pusztán zenei szempontból mennyire lehetett valaha is odasorolni Matt Heafyéket a Killswitch Engage, Shadows Fall, Unearth fémjelezte északkeleti parti mezőnyhöz – még ha kényelmi szempontokból kif...

Elég rövid idő, szűk másfél év telt el a legutóbbi Volbeat album, a Rock The Rebel / Metal The Devil megjelenése óta, és aki ott volt a Szigeten Michael Poulsenék zseniális koncertjén, azt aligha éri meglepetésként, hogy a Guitar Gangsters And Cadillac Blood sem hoz lényeges változásokat a dánok hangzásvilágába.

Jean Beauvoir kultikus figura a dallamos rock színtéren. A kihidrogénezett mohikánfrizurával kiálló fekete énekes/gitáros először a Plasmatics nevű kultikus anarcho-punk/pop metal formáció oszlopos tagjaként terrorizálta az amerikai klubokat, aztán Paul Stanley országos cimborájaként társszerzősködött a KISS Animalize és Asylum lemezein, párhuzamos...

A Europe esetében nem nagyon tudok elfogulatlanul nyilatkozni, különösen a tavaly januári bécsi koncert után nem, hiszen akkor alapjaiban változott meg a bandához és újabb kori tevékenységükhöz fűződő viszonyom. A klasszikusokkal egyenrangú alapkedvencekké értek a két kísérletező kedvű, modern hangvételű, reunion utáni lemez borongósabb hangulatú, ...

Nem fogok vitatkozni, ha valaki azt mondja, hogy a svéd Amon Amarth nem tartozik a bolygó legizgalmasabb és legváltozatosabb zenekarai közé, abban viszont egészen biztosan verhetetlenek, amit csinálnak. Johan Heggék stílusa gyakorlatilag semmit nem változott a kezdetek óta, de valahogy mindig képesek még izmosabb, még jobb dalokat írni, mint az elő...