Winger, 1988. "Újabb hajbanda..." - mondja mindenki, ahogy elsőre belehallgat a Hungry vagy a Seventeen fogós dallamaiba, de valahol már akkor is érezni lehet, hogy a divat mögött valami több dolgozik, mintha valahogy fifikásabbak lennének az alapok a babybabyzés mögött...
Rögtön a legelején leszögezném: nem kívánom megjátszani a nagy Démonúr tudort, mivel ezidáig a srácok pokolbéli víg napjainak mindösszesen első fejezetét (Adventures In Hell Part I.) ismertem, ez alapján pedig – hát hogy is mondjam?... - nem lettem a csapat feltétlen híve. Persze tudom, hogy kik ők és mit csinálnak, koncerten is elcsíptem már őket,...
Végre, végre, végre megjelent a Celebratum nevezetű norvég banda második nagylemeze! Olvasd el figyelmesen az előbbi mondatot, mert ilyen derűs és pozitív mondatot legközelebb csak a kritika végén láthatsz. Mikor először a kezembe került ez a korong, még jókedvem volt, gondoltam, végre egy igazi norvég true black horda, biztosan jó lesz. Sajnos a f...
Nagyjából feltétlen híve voltam eddig a The Haunted eddigi lemezeinek, bírtam a Slayertől elcsent svédcsavaros riffjeiket, aztán most egy olyan lemezt löktek oda nekünk, ami a legelvakultabb rajongótól kezdve a szimpla érdeklődőig mindenkit el fog gondolkodtatni. Bevallom, még én sem vagyok teljesen tisztában, mit is gondoljak az albumról: szeresse...
Amennyire ódzkodtam pár évvel ezelőtt a Firewindtől, csupán a nevük miatt (el sem olvastam rendesen a kritikákat, mondván, ez valami trúmetal, a rettenet fajtából), pont akkora hátast dobtam, amikor egy cimbora betette első albumukat egy összejövetelen.
Ha azt mondom, fekete zene, mindenkinek eszébe jut egy sereg műfaj: jazz, blues, soul, gospel, r'n'b (ezeket csipázom), funk, rap, hiphop (ezeket ki nem állhatom) – a rock, hard rock, netán heavy metal viszont talán fel sem merül. Pedig a feketék a keményebb zenék világában is otthonosan mozognak, ha akarnak: Living Colour, King's X, TM Stevens, To...
Kerry Livgren, a Kansas gitáros-vokalista legendája 2004-ben szabadította ránk először a Proto-Kaw nevet: a Before Became After lemezen olyan szerzemények szerepeltek, melynek javarésze még a Kansas előtti időkben született. A mostani album azonban az első olyan, amelyen jelenkori szerzemények kaptak helyet.
Kíváncsi lennék, vajon a Narnia film révén szerzett-e a svéd csapat új rajongókat. Nem lepődnék meg, ha így lenne, végül is immár majdnem 10 éve nyomják a Rainbow / Dio / Malmsteen / régi Europe- vonal tökéletes ötvözeteként aposztrofálható, keresztény szellemiségű dallamos metaljukat, zenekari koncepciójuk pedig jócskán merít a Narnia mesevilágábó...
Midnight ugye a Crimson Glory énekeseként vált legendássá már nagyon fiatalon; azt az énekteljesítményt pedig, amit az elsőkét Crimson Glory lemezen hozott, azt sem überelni, sem utánozni sem tudta azóta senki. A sikertől talán kicsit megzavarodva és a metal skatulyából kilépni akarván pedig ráerőltette zenei ízlését társaira is, aminek eredménye e...
A több, mint hat éves zenekar nem kispályázik és mint látható, nem is ma kezdték. A demóanyagot leszámítva ez már az ötödik cd-jük. Elég korrekt old school black metalt játszanak, kellően torzított gitárokkal, nyers hangzással.
A hírbeszámolók szerint országszerte érezhető volt az a Richter-skála szerinti 5,5-ös erősségű földrengés, ami belőlem fakadt s áradt szerteszét. Egy hatalmas sziklagörgeteg okozott ekkora rezonációt, amely leomlott bennem, midőn első ízben hallgatni kezdtem az új Vak Kardigán albumot.
Többen felhúzták a szemöldöküket, amikor a Mastodon a Warnerhez szerződött, én azonban nem tudtam elképzelni, hogy az utóbbi évek egyik legjobb amerikai metal bandájából háromakkordos slágerecskéket hoz majd elő a multikiadó. Ha valaki aggódott is emiatt, alaptalan és felesleges volt: Brann Dailorék a Blood Mountainnel pontosan ott veszik fel a fon...
A finn Manitou még 1998-ban alakult, ám ez mégis csak a második nagylemezük. Első, Mad Moon Rising című anyagukat egy azóta földbeállt kis kiadó hozta ki, majd a Firebox is piacra dobta, megbónuszolva, kicsit feltunningolva. Közben a srácok lenyomtak egy komplett turnét Paul Di'Anno vendégzenekaraként, sőt egy bulin még a kíséretet is ők adták a le...
A Finnországban működő formáció 1999 óta létezik, s egy alkalommal már összeakadtam velük – pontosabban a muzsikájukkal. Annak idején úgy jellemeztem a BTD világát, mint északi beállítottságú, komor színekben játszó, ugyanakkor mindvégig dallamos hörgizenét.
Mikor először akadt kezembe a germán ötös lemeze, nem sok jóra számítottam. Hihetetlenül gagyi borító és kiborítóan rossz lemezcím, ráadásul death / thrash and rollként hirdeti őket a kiadó és a lemezcím is. Finoman szólva sem derűs kilátások...
Itt van hát a spanyol death metal legenda (nem viccelek, az infólapon ezt írták) 2005-ös korongja. Egyébként az említett infólapon jókat lehet vidulni, például az énekes művészneve Dave Rotten, és a line-up felsorolásánál a többi zenész a keresztnevével szerepel. Akármekkora legendák is, ez kicsit ciki.
Vannak a világon egyszeri és megismételhetetlen lemezek, amik a maguk pillanatában olyan tökéletesen megtalálták a helyüket, hogy azóta is szent és sérthetetlen etalonként magasodnak a követők felé. Külön érdekes esetek azok, amikor valakik csupán hobbiprojectként összekalapálnak egy ilyet, aztán mindenki szépen csinálja tovább a maga dolgát: a leg...
Portugál zenekar az Assemblent és még 1998-ban indultak, grunge feldolgozásbandaként. Mára eltávolodtak az eredeti irányvonaltól, zenéjük leginkább olyan zenekarokhoz hasonlítható, mint a szintén portugál Moonspell vagy a brit My Dying Bride, de morcosabb témáik jócskán merítenek a death metalból is.
Igen, vannak a világon teljesen felesleges dolgok. Kedves levélváltás után megérkezett a „promo cd", ami jelen esetben egy pőre (még csak nem is túl márkás) írott cd-t takar, amire valaki randán ráfirkálta, hogy: Razordog. Egyéb információt nem tartalmazott a boríték (lemezcím, dalcímek, mikor, miért készült, ki / mi ez a Razordog, kontakt, rántott...
Csak megszületett... Egész sokáig teljesen bizonytalannak tűnt, hogy mikor lesz Wendigo nagylemez, hiszen a zenekar nem akart idejekorán beleugrani valamibe csak azért, hogy legyen. A Let It Out alapján azt kell mondanom, hogy jól tették.
A rémes csomagolás egy svéd zenekar albumát rejti. A csúf, bugyirózsaszín borító már csak azért is érthetetlen, mert az a Charlie Granberg követte el, aki már olyan csapatoknak is készített képeket, mint pl. a Hellfueled, a Marduk vagy a Maze Of Torment.
Vajon az új kiadó nyomása vehette rá Zakk Wylde-ot, hogy a hetedik Black Label Society lemez borítójára az eddig megszokottaktól eltérően ne valami óvodás szintű, két perc alatt összebarmolt igénytelen ostobaság kerüljön, hanem egy egész jópofa kép? A biliárdozó apácák mellett a kereszt alakban kihajtható booklet is kimondottan impozáns, úgyhogy hu...
Akik látták anno hazánkban a norvég zenekar koncertjét, egy részük azt mondja, hogy a lemez is gyenge, mások pedig rehabilitálják őket, mivel jó anyagot tettek le az asztalra. Én is ez utóbbi réteghez tartozom. A Kampfar valami nagyon egyedi ízzel játssza pagan/viking black metalját, olyasféle hangulattal, mint a kései Bathory a nordikus metalt, és...
Peter Green már akkor gitározott, amikor én még csak egy pajzán gondolat sem voltam. Peter Greent a Fleetwood Macből ismerhetik a szakértők. De megfordult olyan arcok mellett, mint John Mayall. Többek között. Csak, hogy a zöldfülűek is sejtsék, hogy blues gitárosról van szó. Saját csapatát, a Peter Green Splinter Groupot a kilencvenes évek közepén ...
Amerikában, ha egy zenész blues-t, countryt vagy keresztény rockot játszik (netán ezek ötvözetét, hehe), megélhetésével sok gondja nem lesz, ezek a stílusok ugyanis trendektől függetlenül óriási tömegeket szólítanak meg odaát. Joe Bonamassa pedig, bár Európában nem lehet túl ismert a neve, szintén remekül „elvan" otthon bluesgitárosként, máskülönbe...
A Jadis (is) régi angol prog csapat, amikor utánanéztem, szinte hihetetlennek hatott, hogy már 1992 óta jelentetnek meg lemezeket. Úgy látszik, akármennyire is trendközpontú hely Anglia, ezzel a régi vágású, kellemes prog rockkal azért el lehet lenni arrafelé is - biztos a Marillion és Peter Gabriel táborának köszönhetően.
Azt hiszem, Pat Travers nevét nem nagyon kell bemutatni a rockzene kedvelőinek, talán csak a fiatalabbak nem ismerik. Amerika egyik legjobb blues/hard rock gitárosa most egy zenei időutazása invitál bennünket; a 70-es évek nagy zenekarainak legjobb dalaiból készített egy feldolgozásalbumot. Olyan zenekarokról van szó, mint például Trapeze, Deep Pur...
Facebook
Twitter