Az igazság az, hogy nem sok mondanivalóm volt a Sorcerer új anyagáról, tekintve, hogy visszatérő (de valójában első) lemezükről én írtam, és egy körrel később kollégám is kifejtette, hogy miért is annyira jó muzsika ez. Emellett a svéd heavy metal rutinos ismerőinek nem is nagyon kell magyarázni e doomos, borongós, mégis pozitív érzéseket keltő stílus mibenlétét – a fiatalabbak pedig, akik a Hammerfall vagy pláne a Sabaton felől közelítik meg a dolgot, vagy ráéreznek, vagy nem. A népszerűségi statisztikák szerint tízből maximum kettő az arány, és igazából eleve hülyeség „fiatalozni", hiszen a két sztárbanda rajongótábora is szépen idősödik az évek múlásával. De távol álljon tőlem, hogy őket bántsam, hiszen bár ugyanarról a színtérről indult mindenki, más-más motivációk mentén zenekaroztak és ki több, ki kevesebb energiát ölt a dologba, aztán jutott ameddig jutott. A Sabaton védelmében jegyezzük meg: frontemberük sok interjúban elmondta már, hogy kisvárosi hátterükkel eleve hátrányban voltak, és fanatikusan, mindent beleadva kellett építkezniük – ez az ő történetük. A Sorcereré pedig az, hogy az undergroundban jó visszhangot kapott '90-es évek eleji demók után lényegében nem csináltak semmit – igaz, soha nem is sírtak az agyonhallgatás miatt. Aztán jött a black metal hullám, maradt a civil élet, meg a próbatermi, esetleg rockkocsmás zajongás.
