Nem tartozom azok közé, akik kényszeresen hivatkoznak saját korábbi cikkeikre, de most muszáj visszautalnom arra a megjegyzésre, amit kedvenceim kedvenceivel kapcsolatban tettem nemrég. K.K. Downing kapcsán jegyeztem ugyanis meg, hogy nála először merült bennem fel: érdemes lehet visszaásni azokhoz a zenékhez, amiket ő emleget fiatalkori kedvencként. Valóban nagy élmény volt utána meghallgatni a Quatermass lemezét 1970-ből, amelyről ezen sorok olvasói közül is rengetegen ismerhetik a Black Sheep Of The Familyt, igaz, nem eredetiben, hanem a Rainbow előadásában. Ezen a mezsgyén elindulva aztán nem sokkal később azon kaptam magam, hogy hasonló, feldolgozásból ismert régi dalokból állítok össze playlistet, hiszen ha már Rainbow, akkor Still I'm Sad, ha már Priest, akkor Diamonds And Rust, és így tovább a végtelenségig. A mindenáron rockerséget kinőve aztán lehet nagyokat csodálkozni, milyen jók is a dalok origináljai egyik-másik esetben, na meg, hogy nem egyszer derül ki: amit eredetinek hittünk, valójában az is már a harmadik feldolgozás volt. Szóval baromi jó kis játék ez, és láthatjuk belőle, a rocktörténelem mennyire fontos része a újragondolás. Akárcsak a remake-ek a moziban – néha jót mulatok azon, amikor valaki ezeken pampog, holott nem egy, nem kettő közmegegyezéses alapműről köztudott, hogy még véletlenül sem volt eredeti ötlet.