Bizonyos emberek egyszerűen nem öregszenek, és ebből fakadóan nem is igazán lehet csalódni bennük. Michael Monroe-ról például most már tényleg végérvényesen kijelenthetjük: elképesztően jó, saját karrierjét tekintve is feltűnően egyenletes szintidőt fut a Hanoi Rocks legutóbbi szétszéledése óta. Utólag már azt is megkérdőjelezem, hogy a szólókarrier új szakasza a nagyágyúk bevetése miatt indult annyira meggyőzően. A legutóbbi Blackout States hallatán is gyanítottam, hogy a Sensory Overdrive nem Ginger, a Horns And Halos pedig nem Dregen miatt sikerült annyira erősre, a One Man Gang hallatán azonban napnál is világosabb: itt bizony egyetlen ember kezében van a kincsesláda kulcsa, az pedig maga a főszereplő.
