Ha gonosz lennék, azt mondanám, hogy a legújabb Lucifer lemez annyiban tér el elődjétől, hogy sokkal jobb a borítója, és azon a III szerepel a II helyett. De tényleg, úgy tűnik, hogy az egykori The Oath-énekesnő, a köldökig kivágott fekete bőrcuccokról is elhíresült Johanna Sadonis olyannyira rátalált a csapat kettes lemezén az általa megjeleníteni kívánt hangulatvilágra, hogy ahhoz képest most nem nagyon tipegett el sem jobbra, sem balra. Ami csak azért lehetne meglepő, mert az első két lemez között viszont igen nagy stílus-fordulat következett be, miközben a doommal kacérkodó okkult rock helyébe beült egy régi vágású, jobb híján vintage-nek nevezhető muzsika. Ehhez persze kellett akkor egy Nicke Andersson érkezése is, és mivel a jó Nick Royale még mindig itt rontja a levegőt, nyilván egyértelmű, hogy kinek az ízlése alakítja most elsődlegesen a dolgokat a csapatban. Már csak amiatt is, mert pusztán zeneileg a Lucifer tekinthető akár a hivatalosan mindmáig létező, ám Nicke által 2016 óta igencsak jegelt Imperial State Electric sztori folytatásának is.
