A svéd Necrophobic veterán csapat, ám ennek ellenére sosem számítottak különösebben felkapottnak, mi magunk sem foglalkoztunk velük túl bőkezűen a Shock! hasábjain. Pedig ott voltak a pionírok között a '90-es évek hajnalán, amikor a hideg, sötét és hosszú északi éjszakákon az a bizonyos nagy generáció elkezdte összekeverni a black metalt, a death m...

Számomra a tavalyi év legkellemesebb hazai meglepetését a Woodstock Barbie jelentette, ez a Grizzly medvebőréből kibújt négyes, ami rendkívül szeretni való módon keveri a stonert meg a sludge-ot blues- és soulelemekkel. A kettősség amúgy a megjelenésben is tetten érhető: a Piros Cipellők elnevezésű csajbandában, illetve röplabdásként is domborító (...

Feltétlenül szüksége volt-e a világnak és a rajongótábornak egy újabb élő Iron Maiden-anyagra? A kérdés persze költői, mégis különböző válaszok adhatók rá. Mert ugyan kétségtelen tény, hogy a Maiden a színtér legalaposabban dokumentált zenekarainak egyike, akiknek megszámlálhatatlan hivatalos koncertlemeze és -videója érhető el (a bootlegekről már ...

Erlend Hjelvik a Kvelertak volt frontembere, aki teljesen váratlanul távozott a norvég punk'n'black'n'rollerektől két éve, ez pedig itt a saját szólóbandája. Mivel a csapatot a Nuclear Blast karolta fel, szerintem nem kell tartanunk tőle, hogy az énekes eltűnne a ködben, pláne, hogy a Welcome To Hel normális időkben simán alkalmas lenne a szekér be...

Ugyan csak Ritchie Blackmore komótos tempójában és fura módján, de az utóbbi években elég szépen beindult a Rainbow, így nem tagadom, reménykedtem további aktivitásokban, urambocsá′ friss dalokban is a csapattól. Aztán persze jött 2020, meg a vele járó kötelező tétlenség, és mivel Ritchie és hites neje, Candice Night a kastélyban rekedt, törvénysze...

Bizonyos zenészek egyszerűen képtelenek elszakadni egymástól. Példának okáért Matthew Barlow már kétszer is távozott az Iced Earth soraiból, de most mégis közös projektet alapított egykori főnökével és barátjával, Jon Schafferrel. Egyelőre persze nincs szó róla, hogy mindez zenekari szinten is egy esetleges harmadik közös nekifutás előszobája lenne...

Nem mondhatjuk, hogy az idei esztendő harmatosan telt volna a melodikus rock színtéren, hiszen a jól bejáratott nevek, ha nem is maximális teljesítményekkel, de az átlagosnál azért jóval erősebb produkciókkal rukkoltak elő 2020-ban. Elég csak a H.E.A.T legfrissebb művére gondolni, akik véleményem szerint az eddigi legjobb lemezüket készítették el, va...

Szeretem a Hatebreedet, így immunis vagyok rá, amikor valaki azt mondja egy-egy új lemezükre, hogy ez itt megint ugyanaz, még ha nem is tudok vele vitatkozni. Vannak zenekarok, akiknek jól áll, hogy csakis egy adott csapásvonalon haladnak, másokkal meg akkor vagy elégedett, ha kísérletezgetnek, új irányok felé tapogatóznak. Jamey Jastáék ebből a sz...

Noha kevés irányzatot kedvelek a dallamos hard rocknál jobban, bevallom, a svéd Perfect Plan két évvel ezelőtti első albuma elment mellettem a nagy dömpingben, ez van. Egyszerűen nem lehet mindent feltérképezni, ami tetszene... Így aztán a friss album ismeretében sürgősen vissza is kellett ásnom, a Time For A Miracle ugyanis a műfaj kevés igazán er...

Mit lehet mondani a tényre, hogy immáron másodszorra kettőződött meg az L.A. Guns? Sokat biztosan nem. Főleg annak fényében nem, hogy az első alkalommal a banda két főarca ment kétfelé, most azonban ők ketten vállvetve nyomják, itt meg a klasszikus felállás két, messze nem annyira kirakatban lévő figurája, Steve Riley dobos és Kelly Nickels basszer...

A magányos robot három, a világűrt átszelő és megtapasztaló album után visszatért a Földre, és köszöni, épp jól érzi magát. 2020-ban pedig mi másra van szükségünk, mint erre? John Mitchell, a Lonely Robot egyszemélyes szolgálója lezárta a világot közel hozó, egyben messzire vivő bolyongást, és sokkal személyesebb témákat pendít meg új lemezén, amit...

Nem tegnap jelent meg a Burton C. Bell és John Bechdel nevével fémjelzett Ascension Of The Watchers első nagylemeze, és noha tizenkét évvel ezelőtt én írtam róla, csak halvány hangulati emlékeim maradtak, milyen volt a Numinosum – elő is kellett szednem ehhez a recenzióhoz, hogy kissé felfrissítsem a memóriámat. Gyanítom, újabb tizenkét év elteltével...

A Sodom sosem végletekig cizelláltságról volt híres. Ettől függetlenül nekik is voltak a zsigeribb, zajosabb, ösztönösebb (vagy ha úgy jobban tetszik: tufább) anyagaik mellett kidolgozottabb, polírozottabb cuccaik is. Előbbire ott van példaként a Get What You Deserve, utóbbira meg mondjuk a Better Off Dead. Bernd „Bernemann" Kost 1996-os érkezéséve...