Egyszer megkérdezte tőlem valaki, hogy mi olyan jó a death metalban. Bevallom, hirtelenjében csak pislogtam, szólni se tudtam, mivel számomra annyira egyértelmű, mitől is olyan vonzó ez a stílus: brutálisan elementáris erejű, energiától duzzadó, lehet nyers vagy letisztult, hol faék egyszerűségű, hol pedig részegítően komplex, és ami talán a legfontosabb, jellegéből adódóan törvényszerűen őszinte. Végül aztán mégsem álltam neki a felsorolásnak, inkább csak terpeszbe vágtam magamat, és úgy kezdtem el pörgetni a koponyámat a nyakamon, mintha nem lenne holnap. Erre persze csak egy zavart nevetés volt a válasz, de tudtam, hogy aki olyat kérdez, mint ő, aligha fogja megérteni valaha is, mi olyan vonzó a death metalban. De természetesen azonnal felébredt bennem a hittérítő, és elkezdtem a zsáner klasszikusaival bombázni a pogány lelket. S mit ad a metal isten, a sokadik kudarcba fulladt próbálkozásom után végre ezt a kurta, de sokat mondó üzenetet kaptam: ez jó! A nóta pedig, ami a csodát tette, az Infecting The Crypts volt a Suffocationtől.
