Huszonöt évvel ezelőtt az akkor már komoly névnek számító Obituary azzal a reménnyel adta ki harmadik lemezét, hogy az újabb bivalyerős dalcsokorral szépen folytatják a death világ meghódítását, és még több rajongó előtt zúzhatják el pusztító dalaikat. Ez így is lett, egyvalamivel azonban nem számoltak: a rock/metal közösség nyitottsága és progresszív felfogása valójában csak addig tart, amíg nem talál magának egy kedvencet, akihez foggal-körömmel ragaszkodhat, akit vallásos bigottsággal imádhat. Ezzel önmagában nincs baj, ilyen a rajongói kultúra. A gond ott kezdődik, hogy ez a hozzáállás sokszor a változást élből elutasító konzervativizmust von maga után, ez pedig a zenekarokat is rákényszeríti arra, hogy kreatív csapatból leredukálják magukat márkajelzéssel ellátott gyárakká, ahol a futószalag egymás után köpi ki magából az egykaptafa anyagokat. A floridai csapat mindezt testközelből is megtapasztalhatta, amikor a tagok úgy döntöttek, hogy az 1992-es The End Complete lemeznél nem kívánják teljes egészében reprodukálni előző két korongjukat, hanem némileg új vizekre eveznek.