Sokat siránkozunk (vagy csak én) azon, hogy régen minden jobb volt, no de mégis az történik, hogy az új Disillusiont jobban vártam, mint mondjuk az új Machine Headet. Ami jó, sőt, így kell lennie. A réginek, ha nem tud megújulni, fejlődni, mennie kell. Adj helyet magad helyett, hogy egy klasszikust idézzek. Azért persze hiába vártam annyira az Ayamot, amit egyébként nem vártam, legalábbis nem tudtam róla, hogy a várásában vagyok, a zeneéhség, legalábbis ami a kő-fém-olló vonulatot illeti, csak az utolsó két hónapban kapott el igazán, akkor viszont koncentráltabban, mint egy áldemokratikus választás előtti közpénzosztogatási hullám. Szóval végül csak év végére jutottam el oda, hogy rendesen feldolgozzam Andy Schmidték új kavarását. És kavarnak ezúttal is rendesen, keverednek itt a riffek, dallamok és érzelmek olyan csudálatosan felkeverő és összerázó örvényléssel, hogy taknyom folyik tőle a szememből, vizeletem meg az orromból.
