Nem kérdés, hogy a legutóbbi, Johan Langquist visszatérését extrém hosszú idő után váratlanul elhozó legutóbbi Candlemass-lemez minden előzetes fenntartást félresöpört, így a folytatásnál már fel sem merült ilyesmi. Részben azért sem, mert Leif Edlingben tényleg vakon meg lehet ma már bízni a zenekarral kapcsolatos döntéseket illetően, de Langquist saját jogán is méltó lett az elismerésre: nemcsak a The Door To Doom, de a köztes időben kiadott karanténkoncert is megmutatta, hogy – bár nem szeretem az ilyen címkéket – ha egyvalakit kéne ma megneveznünk A Candlemass Hangjaként, akkor az ő. Én magam is a megrögzött Levén-fanok közé tartozom alapvetően, de már csak a némileg hasonló hangszín miatt sem panaszkodhat senki. Nyilván Mats is zseniálisan fel tudta volna énekelni a 2019-es anyagot, de valószínűleg ő maga sem gondolkozott tartósan berendezkedni a talán túlságosan is ikonikus pozícióban, az a tény pedig, hogy Langquist már 1986-ban is benne volt, tulajdonképpen minden ellenérvet felülír.
