Elképzelésem sincs, hogy a Shock! olvasói közül kinek mond valamit a dark jazz kifejezés. Ha létezik zenei műfaj, amellyel rengeteg embert ki lehet űzni az univerzumból, az egészen biztos, hogy az egyik a dzsessz és annak különböző formái. Nálam általában a hangulatomtól és az élethelyzetektől függ, mennyire vagyok fogékony a stílusirányzat ilyen-o...

Érdekes, de pont nemrég fejtegettem sokadszorra, hogy a kevés lemezes bandák a legtutibbak, pláne, ha kevésbé ismertek. Ez mindenképpen jó felütés ehhez a cikkhez is, és amúgy a Holy Mother-téma is kapcsolódhat ide a '90-es, 2000-es évek fordulójának „metálreneszánsza" miatt, amely őket is és a Hollow zenekart is felszínre sodorta ideig-óráig. A most...

Nem tudom, szándékos főhajtás-e a Led Zeppelin előtt, de nem nehéz észrevenni a hasonlóságot: a bukott angyal bandája a nagy elődhöz hasonlóan nem látta el címmel (csak sorszámmal) első három lemezét, a negyedik borítójára pedig az ő esetükben sem került semmilyen felirat. A frontképen ezúttal egy szemrevaló boszorkát kapunk, aki annak ellenére pró...

Sokáig baromira meg voltam veszve a Black Label Societyért, aztán ahogy teltek az évek, némiképp megkopott a barátságunk. Ehhez persze az is kellett, hogy Zakk Wylde egy idő után átmenjen önmaga karikatúrájába, és elkezdje futószalagon ontani az egymáshoz túlságosan is hasonló, újat már semmilyen szinten nem mutató lemezeket, rajtuk egyre több alap...

Nem kell utánanéznem, hogy biztonsággal kijelenthessem: az elmúlt három év legtöbbet hallgatott albuma nálam az Árstíðir legutóbbi „rendes" sorlemeze, a Nivalis volt. Hóesésben vagy kánikulában, Izland útjain vagy a Kálvin téren, teljesen mindegy volt, mert azok a dalok számomra bárhol és bármikor olyan hangulatot képesek teremteni, amely a valóság f...

A Halloween az új karácsony – legalábbis idén számomra biztosan. Miről is van szó? John Carpenter a kedvenc filmzeneszerzőm, az Ulver pedig a kedvenc zenekarom. Történt pedig, hogy a 2020-as év Halloweenjén, még éppen az (újabb) általános lezárások előtt Ole Alexander Halstensgård, Kristoffer Rygg, Tore Ylwizaker és Stian Westerhus belopózott az os...

Viszonylag sok idő telt el az előző Cradle Of Filth-album óta. Persze minden relatív: jó három évig turnéztak utána, aztán a jól ismert helyzet kollektíve meggyalázta a világot, így nem meglepő, ha az általános csúszás-halasztásból az Existence Is Futile sem maradt ki. Ez a lemez már tavaly októberben kész volt, és még akkor télen ki is jött volna ...

René Magritte szürrealista festőnek van egy híres képe, a Szeretők, amely egy párt ábrázol, akik csókolóznak, ám arcukat lepel fedi (pedig hol volt még akkor a pandémia!). Ezt a festményt gondolta tovább a Monolord The Weary című remek videoklipjében, ami a lepellel burkolt fejű pár egymásra találását, majd szétválását mutatja be, és a darabból ára...

Nincs és nem lesz sosem olyan formáció, amelyik a mára legendássá érett Type O Negative örökébe léphet. De létezik egy zenekar, amely továbbviheti a Green Man örökségének bizonyos hangulatait, és ez a Sal Abruscato által vezetett A Pale Horse Named Death (Johnny Kelly már nincs a csapatban). Ezzel a két mondattal kevesen állnának le vitázni érzésem...

Amióta az eszemet tudom – tehát nagyjából tizenöt éve – a kezdetektől fogva követője vagyok a Nomad zenekarnak: a bemutatkozó anyaguktól a legutolsó Kilépő címet kapott sorlemezükig ismerem minden megmozdulásukat, és még annak ellenére sem tudtak elriasztani maguktól, hogy az utóbbi években bizony egyre inkább ráfordultak egy kommerszebb irányra. A...

Bár nem létfontosságú kiadvány, amit lélegzetvisszafojtva vártunk, már a megjelenés napján eldöntöttem, hogy muszáj írni a Turning To Crime-ról. Egyszerűen azért, mert irtó jó kedvem kerekedett tőle, amikor aznap délelőtt egy italozós wellness hétvége helyszínére autózván betettem. Persze nyilván már eleve pozitív alaphangulattal indultam, de az es...

Gondolom, nem én voltam az egyetlen, aki módfelett várta már, hogy Gary Holt végre hazataláljon a saját zenekarához. Nem mintha az Exodus ne futott volna nélküle is remekül, és hát a Slayer is vele tudott igazán túlélni szegény Hanneman halála után, Exodus-album viszont nyilván nincs nélküle, a Slayer-állás pedig még úgy is elszívta ennek a lehetős...

Érdekes néha ellamentálni azon, vajon mi az oka annak, hogy egyes csapatok idővel szupersztárstátuszba emelkednek, míg mások megrekednek egy adott szinten, ahol népszerűségük jobb esetben csak stagnálni, rosszabb esetben pedig csökkenni kezd. Aki bármilyen szinten is aktívan foglalkozik a zenekarosdival, nyilván feltette már magának ezt a kérdést, ...