Beethoven, Beckett, Talleyrand, Freud, Blaha Lujza: vajon mi a közös bennük? Nem tudom. Mindenesetre megjelent az új Karl Sanders. Mármint nem a Nile, hanem a másik, az, ahol a fáraók villás nyelvet meg gyíkfarkat eresztenek, és a piramisokból magukat és ultrafejlett okostelefonjaikat feltöltő űrlények – népiesen ufók – meg az űrhajóik – tudományosan ufók – megszállják a Nílus vidékét, mert akkoriban még nem volt Tesla – nem a luxusautómárka, hanem a Nikola –, aki vezeték nélküli áramot vezethetett volna beléjük. Mármint az ufókba. Tehát itt a Saurian Apocalypse, ami szinte azonnal követte elődjét, az Exorcismset. Persze ez eléggé einsteini viszonylat, merthogy a két album között csekély tizenhárom év telt el. De mivel az idő annyira relatív, hogy nem is létezik, aligha számít belőle akár kéttucatnyi is. Sanders persze nem az a fajta amerikai állampolgár, aki az alapító atyáktól örökölt, vagyis istenadta jogaiból fakadó gépfegyver- és aranytartalék-halmain ücsörögne, várva, hogy az összes árpádsávos-csillagos lobogóba burkolt akronima rárúgja az ajtót, helyette inkább a két gyíksztori között kisajtolt magából négy Nile-lemezt is, amiből minimum két és fél príma munka.
