Soha nem tartoztam azok táborába, akik foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá, hogy egy sok éve működő zenekarnak csakis az első két-három lemeze lehet mérvadó az örökségükben. Ha egy alakulat későbbi produkciói is minőséggel és bitang erős szerzeményekkel társulnak, akkor a külsőségeknek és a formának úgyis csak másodlagos szerep jut, és ilyenkor nem vagyok hajlandó ellenezni a drasztikusnak ható zenei változtatásokat sem. A svéd acélgyáros Soilwork esetében is valami ilyesmi elfogadás kontra gyűlölet-féle jelenségről szokás beszélni az utóbbi időkben, de ezt a történetet nyilván nem lehet ennyire feketén-fehéren kezelni. Az ő esetükben is az a legjobb, ha megmaradunk a szubjektivitás talaján.
