Ki hitte volna annak idején, amikor Steven Wilson úr szólókarrierje úgy beindult nyolc-tíz éve, hogy valaha még visszatér a Porcupine Tree-hez? Akkortájt a korlátok közül való kiszakadás igénye, a skatulyakényszer levetése volt a fő mozgatórugó, ami az ő esetében amúgy teljesen érthető is, még azzal együtt is, hogy a Porcupine eleve nem volt egy önmagát kopírozó produkció, mi több, a korai idők elszállósabb dolgaitól az utolsó lemezekig elég sok színt felfestettek azért a csapat palettájára. Ha rosszmájú akarnék lenni, mondhatnám, hogy a nagy művészi szabadságában szinte már célt tévesztett szólóban, mivel ott lépésenként átment mostanra szomorúan súlytalan popba (még leírni is fáj, sajnos), de jó hír a rosszban, hogy az anyabanda vonalára illő ötleteit most nem egy ottani újabb sasszéba fektette, hanem a Porcupine visszatérésbe. (Meggyőződésem amúgy, hogy a saját neve alatt sem ragad majd be a The Future Bites világába, így véletlen sem engedném el a kezét, élőben meg eleve mindig lenyűgöző.) A kérdés volt, hogy mit várhatunk ennyi önmegvalósítás, egy tizenkét év kihagyás után érkező új Porcupine Tree-lemeztől?
