Egy rajongóban mindig komoly lelki törést okoz, amikor kedvenc csapata átvált szappanopera-üzemmódba. Ilyenkor ugyanis kiderül, hogy a zenekar is csak esendő emberekből áll, akiknek gyakran akadnak egymással személyes problémáik, összevesznek, kibékülnek, csakúgy, mint bármelyikünk. Nem istenek ők, csupán olyan szerencsés halandók, akiknek megadatott, hogy ráleljenek tehetségük mibenlétére, és azt ki is tudják használni. Ezért is ingattam a fejemet gyakran, amikor a Fear Factory mizéria egy-egy újabb fejezetét dühöngés és értetlenség fogadta a rajongói oldalról. Személy szerint én magasról teszek arra, hogy a magánéletben Dino Cazares mennyire kibírhatatlan figura, és hogy Burton C. Bell mekkora zsarnok. Amíg ugyanis jó zenét hoznak össze ketten, addig mindez a rajongó számára lényegtelen kell, hogy legyen.
