A világegyetem összes sokkolásra építő előadójához hasonlóan hosszabb távon Marilyn Manson is elég alaposan megnehezítette a saját dolgát, hiszen elég nehéz lett volna később gombot varrni arra, amit a Portrait Of An American Family – Smells Like Children – Antichrist Superstar hármassal letett az asztalra. Nyilván már akkoriban is tisztában volt vele, hogy soha az életben nem fog tudni annyi és olyan reakciót kiváltani, mint akkoriban, így aztán a Mechanical Animalsszel okosan el is kezdett tapogatózni más irányokba. A hibát szerintem nem itt követte el, hanem a következő körben, a Holy Wood albummal, közvetlenül azután, hogy a dallamosabb, slágeresebb, de azért még így is kellően beteg '98-as opusz nem tudta felülmúlni a korábbi eladásokat. A perverzebb vonalhoz történt visszatáncolósdit és az ehhez kapcsolt vérgáz marketingrizsákat már nagyon nem tudtam díjazni tőle, és onnantól kezdve igazából törvényszerűnek is tűnt a lejtmenet. Alice Cooper és Blackie Lawless legautentikusabb szellemi örököse szép lassan megszokott, kiszámítható figurává vált, és ugyan a két Tim Skolddal készített lemeze zeneileg szerintem jól sikerült, a legutóbbi, 2009-es The High End Of Low hallatán már inkább azt tanácsoltam volna neki, hogy kicsit üldögéljen a megkeresett milliókon, hátha pár év szünet alatt sikerül ismét összekaparnia egy teljes lemezre való épkézláb ötletet.
