Őszintén szólva egyfelől nagyon vártam, másfelől viszont eléggé fáztam ettől a lemeztől, hiszen két nagy kedvencem bevallottan kísérletezős, s a hallgatókat megosztó kollaborációjáról van szó. Az előzetes nyilatkozatok jelentős mértékben növelték aggodalmamat, hiszen a két öntörvényű zenész eleve védekező pozícióba helyezkedett, s nem rejtette véka alá szándékát, hogy csakis saját maguk szórakoztatására készítsen el egy nehezen emészthető, a rajongói elvárásokat teljes mértékben figyelmen kívül hagyó albumot, ami nélkülöz minden szupergroup jelleget, s nem hasonlít egyik anyazenekarra (sőt, senki másra) sem. Erről Åkerfeldt néhány héttel ezelőtt nekünk is elég egyértelműen beszélt, s én ezt a magam részéről abszolút elfogadom, sőt becsülöm. Tiszteletreméltó, hogy maguknak zenélnek, és nem az elvárások szerint akarnak dolgozni, elvégre a művészet valahol mindig is az öncélúságról és az önmegvalósításról szólt, ráadásul a két muzsikus már számtalan Opeth és Porcupine Tree albumon bizonyította, hogy nagyon érzik egymás gondolatait és totálisan egy hullámhosszon vannak.
