Akad, aki kapuzárási pániknak tudja be, ha valaki tizenhat éves kor fölött is rokonszenvezik a Triviummal és más hasonszőrű zenekarokkal, de nekem nincsenek aggályaim: bármikor, bárkinek elismerem, hogy bírom Matt Heafyéket. Nemcsak az eddigi négy lemezüket hallgatom szívesen, de amikor volt szerencsém őket elcsípni pár éve a Machine Head előtt, élőben is abszolút szakítottak, teljesen meggyőzően nyomultak. Ehhez képest már az In Waves megérkezése előtt sem igazán tudtam mire vélni Matt előzetes nyilatkozatait az új lemezről, több mint egy hónapos ismerkedés után pedig pláne nem tudom. Eleve nem kedvelem a „most már aztán tényleg megtaláltuk a saját stílusunkat" típusú dumákat, főleg, ha az adott banda – minden nyilvánvaló hatása ellenére – addig is felismerhető volt, a korábbi albumokra tett fanyalgó megjegyzések azonban mindig furák. Biztos van valami oka annak, hogy a tagok manapság nem beszélnek egyértelműen pozitívan az utolsó két albumról, ezt még el is fogadom. A bökkenő inkább az, hogy a The Crusade és a Shogun ettől még egyértelműen kerekebbre sikeredtek az In Waves-nél...
