Ha volt banda, amely konzekvensen a széllel szemben pisált, akkor az a Stooges volt. 1967-ben alakultak, és már akkor olyan agressziótól duzzadó és kiábrándultságtól keserű, minimálra vett rock nótákat játszottak Michiganben, amiket csak azért nem hívott senki punknak, mert magát az elnevezést is csak éppen egy évtizeddel később kezdték el használni, amikor is egy újdonsült zenei irányzat ütötte fel tüskés fejét a toryk uralmát egyre inkább unni kezdő Nagy-Britanniában. De az Egyesült Államokban ennek akkor még híre-hamva sem volt. 1969-ben a többség arról énekelt, hogy tegyél virágot a hajadba, ha San Franciscóba jössz, és majd együtt szépen megváltjuk a világot, ugyanekkor a Stooges meg azt üvöltötte az emberek képébe, hogy 1969 megint egy olyan év lesz, amikor nem lehet semmit sem csinálni, és mennyire nem jó móka csak úgy egyedül lógni a vakvilágban. Amikor a többiek a szabad szerelmet hirdették, Iggy Popék csak kefélni akartak egy nagyot. Amíg a többi banda színorgiákat festett lemezein, a Stooges csak egyetlen színt ismert: a feketét. És amíg a zenei élet a mind összetettebb, bonyolultabb muzikális megoldások felé fordult, addig a megátalkodott négyes felesküdött a minimalizmusra.
