Az 1994-es Is What It Is óta hatalmas rajongója vagyok Mike Sternnek, és műfajtól függetlenül az egyik abszolút kedvenc gitárosomnak tartom. Ennek fényében talán elnézhető, ha röviden megemlékezem az idei év általam egyik leginkább várt albumáról, a Grammy-díjra hatszor jelölt New York-i gitáros immár tizenötödik lemezéről. Szólólemezei mellett persze számtalan egyéb formáció albumán szerepelt a '70-es évek második fele óta akár zenekari tagként (a Blood, Sweat & Tearsben, a Becker Brothersben, Billy Cobham oldalán, nem utolsósorban Miles Davis zenekarának legendás késői felállásában a '80-as évek első felében), akár vendégzenészként. Bár az utóbbi néhány lemezén némileg háttérbe szorultak a jazzrockos témák, helyet adva a hagyományosabb jazzes, bluesos, de gyakran világzenei elemeket és kísérletezősebb dolgokat is magába olvasztó muzsikának, azért a három évvel ezelőtti, fantasztikusra sikeredett Big Neighborhoodon csak felbukkant egy bizonyos Steve Vai, ami már önmagában is jól mutatja, hogy a hamarosan a hatodik x-et is betöltő gitárostól ma sem áll távol a keményebb hangzás.
