A békebeli '90-es évek második felében kifejezetten a kedvenceim közé tartozott az egész göteborgi vonal, különösen a Dark Tranquillity, amely komplex, egyszerre zord és dallamos death metaljával, a The Gallery – The Mind's I kettőssel belopta magát a szívembe. Aztán az akkoriban igencsak kísérletezősnek számító, merész Projector hallatán hatalmas hátast dobtam, egyszerűen imádtam Mikael Stanne érzelemdús orgánumát, amely hibátlanul passzolt ehhez a melankolikus dallamvilághoz, és bár a túlzottan sok billentyű használata nem a zsánerem, azon a lemezen sikerült megtalálni a tökéletes egyensúlyt ezen a téren is. Aztán érthetetlen módon nemhogy háttérbe szorultak, hanem jó időre szőrén-szálán eltűntek a dallamos énektémák, mintha saját maguk balfogásnak tartották volna a Projectort, pedig a mai napig tartom, hogy az egyik legjobb lemezük. Részben emiatt is, meg az irányzat csillagának általános leáldozása okán is egyre kevesebb figyelmet szenteltem a bandának, és bár olykor-olykor jól esett meghallgatni az újabb sorlemezeket, a '90-es évek albumai mégis jóval gyakrabban kerültek elő nálam.