Hihetetlen, hogy szalad az idő! Világosan emlékszem rá, amikor 2002-ben először hallottam az örebroi Wolf második lemezét, a Black Wingset. Akkoriban még nem volt tele minden retro metal csapatokkal – a svéd srácok az elsők között kezdték el a '80-as évek heavy metaljának felpumpált változatát nyomatni –, muzsikájuk így hihetetlenül frissnek, de mégis kellemesen ismerősnek tűnt. Zenéjükben természetesen messziről kiszagolható az Iron Maiden és társai hatása, de egy rakat kisebb korabeli csapat munkásságából is merítettek, mindez pedig érdekes módon egy sajátos Wolf-hangzásban öltött testet. Ami pedig végképp kiemelte őket a tömegből – persze a jó dalokon kívül –, az Niklas Stalvind totál egyéni, ezer közül is megismerhető hangja. Mindezek szerencsére ma is adottak, épp csak közben eltelt több mint egy évtized, illetve megjelent egy rakás lemezük: az aktuális anyag már hetedik a sorban, így végképp itt az ideje, hogy revideáljam azon álláspontomat, miszerint még mindig a fiatal bandák közé tartoznak.
