2004-ben az Astral Doors úgy robbant be a semmiből első lemezével, az Of The Son And The Fatherrel, hogy a klasszikus hard rock hívei hetekig keresgélték az állukat a padlón. A legszebb Rainbow-, DIO- és Purple-hagyományokat ápoló csapat ugyanis egy bivaly énekessel és remekbe szabott dalcsokorral támadott, amelynek hallatán az elismerés nem is maradhatott el. Sajnos ezt követően ők is belecsúsztak abba a hibába, hogy biztonsági játékot játszva sorra adták ki a kísértetiesen hasonló lemezeket, amelyek így fokról fokra váltak egyre szürkébbé, kiszámíthatóbbá és unalmasabbá. Kifejezetten gyengének amúgy egyiket sem nevezném, de ha Astral Doorst támad kedvem hallgatni, kizárólag az első cucc, valamint az azt követő Evil Is Forever kerül elő. Meg innentől kezdve a Notes From The Shadows, ami valami oknál fogva az elmúlt majd' tíz év egyetlen olyan anyaga a svéd kvintettől, amely valamiért megfogott. Pedig igazából ez is ugyanolyan, mint a többi, de vagy erősebb dalokat írtak ezúttal, vagy szimplán csak elmúlt az akut Astral Doors-csömöröm. Ezt a lemezt viszont szinte folyamatosan hallgatom, és ugyanúgy képtelen vagyok megunni, mint anno a debütöt.