Megmondom őszintén, sokáig nem tudtam mit kezdeni a Yobbal. Hiába tartom magam – már pontosan nem is emlékszem, mióta – doom metal-rajongónak, Mike Scheidt és társai igencsak nehezen befogadható hangulatzenéje a kezdeti időkben számomra túl monoton, terjengős és mi tagadás, unalmas volt. Végtelenített hosszúságú dalok, amikben bizony csak nyomait leltem meg a sokszor hivatkozott transzcendens hangulatnak. Nem is dőltem hát a kardomba, mikor 2006-ban, tízévnyi küzdés és négy nagylemez után bemondták az unalmast. Aztán amikor három évvel később visszatértek a The Great Cessationnel, furamód egyre jobban kezdtem fogni az adást. Hogy aztán én lettem öregebb közben, és már jobban esik a meditálás, vagy épp a Yob muzsikája lett összetettebb és yobb, tudja a fene, de az biztos, hogy mind a Cessationt, mind a három évvel ezelőtti Atmát igen jófajta anyagnak gondolom.
