Régóta meggyőződésem, hogy egy lemez megítélése nem kis mértékben az előzetes várakozásoktól, hozzáállástól (előítéletektől!) és lelkiállapottól függ. Nem arról beszélek persze, hogy ez a tényező különbözteti meg a hallgathatatlant a halhatatlantól – elvégre a Dream Theater az előbbire genetikailag képtelen volna, míg az utóbbit, azt hiszem, már egyre kevesebben várják tőlük –, hanem arról, hogy a nagyjából hasonló színvonalú, markáns stílusjegyei alapján egymástól szinte megkülönböztethetetlen sorlemezek között ezek a tényezők határozzák meg, hogy melyiket szeretjük jobban, és melyiket tartjuk gyengének (már persze az ő szintjükön).
