Sammy, most aztán rendesen feladtad a leckét... Sikerült ugyanis egy olyan művet letenni az asztalra, amelynek kiértékelésekor folyamatosan összecsap bennem a véresen komoly, kritikus szemlélet és a rajongói attitűd. Nem lesz egyszerű ebből anélkül kijönnöm, hogy megégessem magamat, de hát bevállaltam, úgyhogy innentől kezdve csakis magamat hibáztathatom az esetleges kellemetlenségekért. Szóval adott egy kínzó ambivalencia. Az egyik oldalon kisgyermekkori énem próbál valami kis naiv magyarázatot gyártani az album hallgatása során felgyülemlettekre, míg a túlparton már egy kiforrottabb ízlésű, felnőtt ember összegzi jóval racionálisabb szemüvegen keresztül szerzett élményeit. Azt ugyanis egy pillanatig sem próbálom tagadni, hogy annak idején még kis-középső csoportos harcosként Sammy Hagar hangján kedveltem meg a rockzenét, és a Red Rocker életműve mindmáig kiemelt jelentőségű számomra. Ugyanakkor ez az opusz most elég távol áll attól a zenei világtól, amellyel annak idején az énekes magával rántott a műfajba. Javaslom, kezdjük az elején...
