Biztos többen is egyetértenek velem abban, hogy a brazil Krisiun nem egészen az az elmélyült filozofálgatásokat beindító csapat, nálam mégis páros lábbal rúgta be az elmélyült, meditatív merengés képzeletbeli ajtaját az új, ki tudja, hányadik, és ki tudja, milyen című lemezük. Először azon gondolkodtam el, mi a fenéért is létezik még ez a csapat. Merthogy a zenéjük totálisan középszerű, sohasem számítottak igazán meghatározó tényezőnek sehol, kivéve talán azok számára, akiknek tényleg mindegy, csak dörögjön a blastbeat, sisteregjenek a masszariffek, és süvöltsön az a tucathörgés. Elsőre könnyű beleesni a rajongói csapdába, az intenzív brutalitás azonnal ledönti az embert a lábáról, és könnyedén beindítja a nyakizmokat is. Csakhogy ez átverés. Mint a legtöbb hasonszőrű csapatnál, ha a motorháztető alá kukkantunk, nem találunk mást, csak egy döglött és mumifikálódott patkányt, ami még holtában is cinikus vigyorral mered ránk, ahogy jót mulat az igénytelenségünkön. A tetem fekete gombszemeiben pedig egy csőlátású, az újtól irtózó, és csakis a változatlanságban értéket látó, meglepően könnyedén megvezethető, cseppet sem fiktív karakter tükröződik: az átlag rocker.
