Néha arra gondolok, hogy a markáns stílusú, gyakran lemezt kiadó bandák esetében elég lenne minden második anyagról megemlékezni, úgysem tűnik fel senkinek, hogy egy kimaradt. Mint ahogy nekem is kimaradt, hogy az előző Firewind nem maradt ki nálunk, bár persze a 2020. tavaszi megjelenések 99,9 százaléka ugyebár ment a levesbe úgy, ahogy volt. Más kérdés, hogy én abban a hiszemben voltam, hogy kábé egy-másfél-max. két éve jött ki az érdekes módon öndefiniáló nevet kapott utolsó album, tehát amikor szerkesztői felvetés formájában értesültem az újról, természetesen az első dolog, ami eszembe jutott, a szokásos „mármegint?″ volt. Még a Saxon esetében is kissé felhúztam a szemöldököm legutóbb, mert a Carpe Diemet is mintha csak fél évvel követte volna az új.