A Leszálltunk, Hogy Felférj album egyik dala, egy keservidám szerzemény az alapja ennek a maxinak. Alapból nem vagyok egy hatalmas maxihívő, főleg, hogy a mai maxik általában egyetlen dal lemezes, lemeztelen, klubmix, szubmix, cirmix és turmix verzióit szokták rejteni, no, erre meg nekem nem sok időm meg energiám van.
Északírek (tehát angolok), fiatalok, trendik, és kábé annyira dühösek, mint dédnagymama, mikor elveszik tőle a műfogsorát. Amolyan gumizúzás, kis hippi feeling, kis punk, kis rock'n'roll, apró glam, amiből pop-rock kerekedik a végére. Pedig nem az első lemeze már ez a csapatnak, nem is a második. Csak hát a kor, amiből származtak, az Oasis-féle neo...
Nem mondom, hogy a borító alapján nagy bizalommal kezdtem el hallgatni a cd-t... Sejtettem, hogy valami bizarr, nem egészen metalközeli élményt kapok. Egyhangúan ordibáló vokalista, gépdobok, gépgitár (de legalábbis randa samplernek tűnik), pittyergések, indusztriál izé ez, nem metal, de ettől még lehet jó persze. Aztán még puttyogás, nyavajgás. Eg...
Ötödik albumát préselte ki magából a brazilok egyik fémes üdvöskéje, mégpedig egy olyan albumot, melyhez mesélős történet kapcsolódik. Meg sem állunk a XI. századig, ahol egy Árnyékvadász nevű bátor vitéz hadakozik a számára fontos eszmékért. Szövegkönyvem nincs, így csupán ennyit, mogyihéjban...
Nem mondom, hogy a dán Raunchy belopta magát a szívembe első lemezével, mert nem lopta be. Nem volt annyira rémes, de hiába akartak nagyot dobbantani, a végeredmény olyan semmilyen lett a nagy akarás miatt. Legalábbis számomra. Tartottam tőle, hogy most sem lesz ez másképp.
Paul Masvidal nevével kb. 12 éve találkoztam először. Ő volt a legendás Cynic zenekar gitáros-frontembere, aki annak idején a Death 'Human' lemezén is brillírozott. Egyetlen lemezük Focus címmel jelent meg, az ott hallható komplex, jazzes death metal azóta is példátlan teljesítmény. Sajnos az elmúlt évtizedben alig hallattak magukról a srácok, a Cy...
Mint az talán már a címből is sejlik, válogatásalbumról van szó, mely tizenhat nótát, valamint egy klipet tartalmaz. Igazság szerint nem látom értelmét az efféle gyűjteményeknek, és ez bármely banda vonatkozásában fennáll. Aki kedvel egy-egy zenekart, általában úgyis megveszi a lemezeiket, akkor pedig minek neki egy olyan, amelyen ugyanazokat a nót...
Melodic doomed metalként írja le stílusát a német banda és ennél találóbbat én sem tudnék mondani a debütáló lemezükön hallható majd 60 percnyi zenére. Mély, telten megdörreno, komótos riffek, horzsoló harmóniamenetek, szép akusztikus betétek tarkítják a hosszú dalokat, és bár semmi meredek megoldást nem vonultatnak fel (hisz ez a stílus eleve az o...
Übergagyi borító (valami ócska first person shooter játék screensotja is lehetne), a zenekar nevét először DMNE-nek gondoltam, annyira összefolynak a logo karakterei, a Decay-re meg azt hittem a lemez címe. Mert az, hogy Maximize The Misery, nincs feltüntetve a promotasakon.
US power, kult metal, hozzáállás-zene (ismét csak egy lopott kifejezés, ezúttal egy cimborától. Hail Gergő!). Ez alapján mindenki eldöntheti, érdekli-e ezen cikk tárgya. Amennyiben igen, úgy minden bizonnyal hallott már James Riveráról, netán ismeri is bizonyos ténykedéseit.
Két hónapos angliai tartózkodásom alatt ért utol tavasszal kiváló cimborám lelkes sms-e, miszerint az új TNT lemez gyilkos és back to the roots. Nyilván nem kell külön ecsetelnem, hogy hazaértemkor rögtön kölcsönkértem a lemezt (amely ezáltal "promóciós példánynak" is tekinthető), hiszen nagyon betalált nálam a banda, mikor pár éve először hallotta...
Ez az anyag nem rossz, hisz nincs különösebb gyengéje. Hallhatunk dinamikus gitárokat, király melódiák egész halmait, csembalósan csengedező billentyűket, s mindehhez erőteljes, karcos énekhang társul. Kell-e egyéb az egyszeri rajongónak? Persze a Thunderstone sem váltja meg a világot - de jobbítja ezzel a profi, kellemes albummal, és ez szerintem ...
Noha úgy tűnik, a Strato kényszerűségből rövidebb-hosszabb ideig parkolópályára áll, a rajongóknak azért nem kell teljesen "Timo-mentesen" maradniuk, hisz a szétforgácsolódott csapat hangja előállt második szólóalbumával. Elkészítéséhez részben a korábbi stáb gereblyélődött össze, de észak népének bazseváló sava-borsa mellett itt penget a szimfonis...
Ha létezik egykori élő legenda, aki az évek során teljes erőbedobással dolgozott azon, hogy csörgősipkás bohócot csináljon magából, az Glenn "Rocky" Danzig (szorosan Ozzy nyomában, bár neki azért jól áll ez a szerep, na). Most nem elsősorban zenei munkásságára gondolok - bár tény, hogy az igencsak bizarr pálfordulásnak tekinthető Blackacidevil leme...
Brit ötök tömörültek össze, hogy alkossanak, majd megosszák velünk az eredményt. A lóhajú fiatalokból álló csapat első albuma még afféle félig kész formában érkezett, másolt koronggal, különálló borítóképpel (amely egyébként egészen pöpec). Az album nem kevesebb, mint egy tucat nótát foglal magába - persze intróstul.
Daniel Gildenlöw nem nyughat. Egyébként is az a folyamatos örökmozgó típus, jár a keze, a lába, az agya, mindig megy, szervez, kitalál, alkot. Eddig is zseniális albumokat alkotott a Pain of Salvation legénységével együtt, de musicalekben játszott, rockoperát írt, közben borítókat tervezett, zenészeket oktatott, néha-néha elugrott a Flower Kings-sz...
Svédországból repült idáig ez a korong, és bár a svédektől mindenki death, prog vagy neoklasszik hard rock dolgokat várna, ez itt stonerbe oltott rock'n'roll, női énekkel. A zenéhez nem is tudok semmit hozzáfűzni, se pro, se kontra, amolyan vidámkodós stoner bulizene, kábé annyira érdektelen és lapos, mint újdonsült sógorom.
Az enyhén szólva gusztustalan borító után ítélve valami death bandára tippeltem volna, de a Roadrunner azért tartózkodik ettől a stílustól egy ideje, gondoltam, akkor biztos metalcore. Az igazság valahol a kettő között van, vagyis metalcore helyett beúszott némi svédes hangulat (egyébként dánok), és a zene egészen addig tetszett is, amíg meg nem sz...
Úgy vélem, Mr. Caffery érdemeit felesleges ecsetelnem bárkinek is, aki tisztában van a Savatage munkásságával. E derék gityósember valamiért úgy érezte, most jött el az ideje annak, hogy több mellékvágányt, projektet a háta mögött tudva, végre egy saját nevével fémjelzett albumot is megjelentessen.
Arjen Anthony Lucassen élőben egy jókedvű, laza figura, anno jót beszélgettünk Hollandiában, ahol hórihorgas, szikár alakja az elfogyasztott alkohol következtében kissé ingadozva magaslott a pórnép feje fölé. Első ránézésre egy kialvatlan hobónak lehetett volna nézni. Pedig a tarka, szétszórt külső egy zsenit takar, aki már jó ideje a zenei minőség...
Split cd és nem hardcore. A Cult Of Catharsis norvég csapat, vagyis csak volt, mert már feloszlottak. Jól is tették. Ugyan majdnem megjelent egy lemezük, de a kiadó becsődölt, így nem lett belőle semmi. Az Aftermath ennek az anyagnak egy részét (5 dalt) rakott fel ide. A csapat tagjai amúgy még zenélnek olyan formációkban, mint az Aeternus, Hellhei...
Ha ez a Chroma Key lemez lenne az első, amit a project tulajdonképpeni egyetlen tagjától, Kevin Moore-tól hallasz, soha az életben nem találnád ki, hogy ez a fickó annak idején a Dream Theater villámkezű billentyűvirtuózaként lett ismertté a világ számára.
Ez a nem semmi. Végre nagy metalkiadónál egy hazai zenekar. Ráadásul az egyik legnagyobb nevűnél. Akár szereti valaki az Ektomorfot, akár nem, azért ez az esemény nagy dolog, akárhogy is nézzük. A srácok most pusztítani akarnak, egyre dühösebben, szövegben és zenében egyaránt.
Svéd csapat, akik tipikus 80-as évekbeli, amerikai dallamos hardcore-t játszanak, enyhén punkos ízekkel. Energikusak, gyorsak, agresszívek, kiabálósak, elég klasszikusan ronda rokkendrollos gitárhangzással.
A Killswitch Engage annak idején sokakat meglepett, engem is. Valaki ajánlotta még akkor, mikor épphogy a Roadrunnerhez kerültek, hogy feltétlen ismerjem meg a zenéjüket, kerestem is néhány dalt, tetszett is, de aztán persze, hogy a lemez, az Alive or Just Breathing hallatán bólogattam vigyorogva.
Aki nem ismeri a California Guitar Trio munkásságát, egy gyors összefoglaló. Bár a név ezt sejteti, mégsem kaliforniaiak alkotják a csapatot, Bert Lams ugyanis belga, Hideyo Moriya japán, csupán Paul Richards amerikai.
Ó, remek, ismét kondásnak érezhetem magam bő fél óra erejéig. A cd mellé nem érkezett infó, csupán a borító kihajthatós része, ahol némi mörcsöndájzing mellett a köszönetlistát böngészhetném - ha olvasható lenne a betűtípus -, illetve némi mini képanyagot nézdegélhetek középkori kínzásokról. Az ilyen képeket mindig bírtam, viccesek voltak akkoriban...
Facebook
Twitter