Ahogy már korábban is mondtam, nekem nincsenek gitárhőseim. Adódhat ez akár abból is, hogy műkedvelő, amatőr dobosként eleve más nézőpontból tekintek a hathúros „bajnokaira". Számomra azok a gitárosok jelentik az etalont, akik ebből a fura, hátsó nézőpontból tekintve is olyat tudnak/tudtak alkotni, amire elégedetten tudok bólintani. Álomzenekaromba olyan arcokat hívnék meg szívesen, mint David Gilmour, Billy Gibbons vagy... igen, Mark Knopfler. Utóbbi megközelítése már csak az ujjal pengetett elektromos gitár miatt is teljességgel egyedi, és az olyan dalok, mint a So Far Away, a The Bug vagy a Sultans Of Swing örökké ott lesznek a nem létező lejátszási listám élbolyában. Igen, én is Dire Straits-rajongóként érkeztem erre a koncertre, de a hangulatom nem kizárólag azért lett kicsikét szomorkás az utolsó ráadás végeztével, mert a fenti nóták közül egyet sem hallhattam aznap.
