A Sorcerer egy régi svéd banda, akik annak ellenére kultikus státuszt tudtak kivívni maguknak, hogy mindössze négy éven keresztül, 1988 és 1992 között voltak aktívak, és erejükből ekkor nagylemezre sem futotta. Kijött azonban két demójuk Sorcerer és The Inquisition címmel, majd beadták a kulcsot, ez a két szösszenet azonban elég volt ahhoz, hogy az iszapszemű doom-fanatikusok könnyes szemmel gondoljanak vissza rájuk még évtizedekkel később is.
Hosszú utat tett meg az arkansasi négyes, mióta 2010-ben megjelentették a demófelvételüket (rajta egyébiránt Seress Rezső Szomorú Vasárnapjának ki tudja hányadik feldolgozásával). Az az anyag és a két évvel későbbi Sorrow And Extinction leginkább még klasszikus doom zenét rejtett, jócskán leöntve epikus mázzal, hogy aztán a 2014-es Foundations Of Burd...
Gyaníthatóan vagyunk egy páran, akik megbocsájtó mosollyal olvastuk a Catharsis kapcsán Robb Flynn ömlengő agymenéseit. Az, hogy saját művét szerényen csak mérföldkőként emlegeti, szóra sem érdemes. Nagyjából harminc mérföldkövet ( pusztító zenénket, legsúlyosabb anyagunkat, eddigi legjobb albumunkat ) kapunk évente, mi mást mondhatna a jóember? Ám a...
Danev kolléga kapott bőven hideget-meleget a Revolution Saints első lemezéről írtak miatt a kommentszekcióban, pedig szerintem eggyel még túl is pontozta a banda bemutatkozását. Az a lemez nagyjából mindent felvonultatott, ami miatt nem tudok lelkesedni a Frontiers futószalagon érkező, '80-as évekbeli túlélőkkel, melodikus panelekből szinte ötletszer...
Még szintén tavalyi restancia ez a lemez. Igazából mindig az jut eszembe, hogy néha egyáltalán nem baj, ha az ember ül pár hónapot egy albumon, hiába fontos a viszonylagos gyorsaság és az, hogy mielőbb legyen recenzió valamiről. Az Act Of Defiance ugyanis furcsa zenekar, ahol felületes hallásra akár elismerősen is csettinthetnénk, mert nagyon okos,...
Noha a Riverdogs visszatérő lemeze nem meglepő módon a tavalyi év egyik abszolút kedvence lett nálam, kritikát nem igazán akartam írni róla, mert úgy éreztem, Vivian Campbell a vele készített, kimerítő interjúban mindent elmondott a korongról, annál többet nem érdemes tudni róla. Nemrég azonban megkaptam az ukázt, hogy ideje lenne letudni a restanciá...
Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy Dallas Toler-Wade 2017 eleji távozása hidegzuhanyként hatott a Nile népes rajongótáborára. A távozás a semmiből, előjelek nélkül jött, miután Toler-Wade húsz éven át erősítette a Nile sorait, és egyedi játéka, egyből felismerhető orgánuma az első album kivételével az összes lemezen hallható volt. Utódját ham...
A Monolord azóta a szívem csücske, hogy 2016 májusában elvánszorogtam a düreres fellépésükre . Fáradt voltam, kedvetlen, igazából nem is vártam az egésztől semmit, és csak azért mentem el, hogy a cimborának ne kelljen éjjel egyedül hazautóznia. Cserébe a svéd trió úgy vágott oda a falhoz, hogy csak úgy nyekkentem. Az az este azon alkalmak egyike volt...
Néha egészen meglepő, miért nem futnak fel bizonyos projektek. Itt van például ez a Fragile Mortals, amely ugyan nem szupergroup, de azért bizonyára nem egy és nem két ember érdeklődésére tarthatna számot egy olyan csapat, amelynek két frontembere Rob Dukes, az Exodus volt énekese, illetve a hip-hop egyik legnagyobb legendája, Darryl „DMC" McDaniel...
Az 1999-es indulást követően a Sign Of Cain fantomzenekar volt, 2002-ben fel is oszlottak, és csak 2011-ben éledtek újjá. Persze most sem nagyon beszélnénk róluk, és a zenei köztudatba sem nagyon szivárogtak volna be, ha 2013-ban nem csatlakozik hozzájuk Tomas Lindberg, alias Tompa, az At The Gates, a The Lurking Fear (és most csak az éppen létező ...
A túl messzire nyúló árnyékokat többnyire lehetetlen átugrani, márpedig a C.O.C. esetében kétségtelenül ilyenről beszélünk. Tizenhárom év telt el az utolsó Pepper Keenannel készült lemez, az In The Arms Of God megjelenése óta, de azon ugye Reed Mullin már nem játszott, szóval ha a sokat látott raleigh-i csapat legklasszikusabb felállását vesszük alap...
Szomorúan olvasom, hogy néha a kommentszekció – aktuális kedvenc lemezeink alapján – igazságtalanul vádolja a szerkesztőséget azzal, hogy nem követi figyelemmel az underground zenekarok legfrissebb alkotásait. Ezt – a magam részéről legalábbis – mindenképpen megcáfolnám. De azzal persze tisztában vagyunk, hogy manapság egyre nehezebb feladatna...
Robert Plant hiába fogja idén belekarcolni a hetedik x-et saját szőrös mellkasába, csak nem akar leállni, és fáradt nyugdíjasként a groupie-kkal és drogokkal teli múlton merengeni. Egyre csak írja lemezeit, a koncertezést sem veti meg, és elnézve manapság az öreget, aligha fog egyhamar lefékezni. És ez a mi szerencsénk, mert amellett, hogy Plant az...
Pusztul a világ. És ezt csak kevesen képesek olyannyira kifejezően kimondani, mint a Godflesh. De nem is igazán mondani, sokkal inkább bömbölni, üvölteni, sikoltani, vagy éppen csak mormogni, suttogni. Bármit, csak énekelni nem! Persze itt táncolni sem szabad. Csak vonaglani görcsösen, epileptikusan, ide-oda rángatózva a padlón, a megtört ütemekre....
Reverend James A. Rota II. mindig is nagyon jó volt barátok gyűjtögetésében. Az éppen két évtizeddel ezelőtt, a kaliforniai stoner rocker színtér kellős közepéből elstartolt banda énekes/gitárosa olyan csapatok tagságának országos cimborája, mint a Kyuss, a Fu Manchu, a Nebula, a Fatso Jetson, vagy éppen a Clutch. Van, akinek szerepelt a lemezén, v...
Nyár végén, szinte véletlenül keveredett elő hosszú évek után a kocsiban a Babylon A.D. 1989-es első albuma. Nagy kedvencem a lemez, valamiért mégis sokáig hanyagoltam, magam sem értem, miért – főleg, hogy csak egyszer kellett elindítanom, és utána megint hetekre beragadt, annyira jó mai fejjel is. Szinte vicces volt, amikor ezután nem sokkal megér...
Ez az egész Aebsence-sztori egy kurva nagy hiányérzet, ha engem kérdezel, és fura módon ez az érzés akkor a legerősebb, amikor végre új dalok kerülnek ki a tetszhalottnak tűnő műhelyből. Bő húsz éve húzza már az igát a zenekar (ebben a felállásukban éppen tavaly „ünnepelték" két évtizedes jubileumukat), újabban olyan mértékű hallgatásba burkolózva,...
Eddig is bírtam a Santa Cruzt, de határozottan úgy gondolom, hogy az új anyaggal eddigi legjobb albumát tette le az asztalra a finn négyes. Miközben a 2015 derekán kiadott s/t albummal modernebb irányba kanyarodtak a debütáló Screaming For Adrenaline -hez képest, ezúttal nagyjából a két lemez világának ötvözete született meg a kezeik alatt. Az eredmény...
Az elmúlt év egyik legízlésesebb borítóján meztelen női testen vérrel mázolt (karcolt?) felirat: Wizard Bloody Wizard. Ráadásul a képen állítólag maga Liz Buckingham látható (na persze...), aki főállásban a banda gitárosa, mellékállásban pedig a főnök Jus Oborn hites asszonykája. Széplelkek megnyugtatásául elmondom, hogy inkább piros ételfesték les...
Csak beesett így az év végére még egy igen komoly meglepetés itthonról a kettes Archaic-lemezzel. Ráadásul kettős értelemben véve is meglepetés a How Much Blood Would You Shed To Stay Alive?, hiszen egyfelől tizenkét év után jött ki a debütáló Time Has Come To Envy The Dead hez képest, másrészt baromi jól sikerült. Nem mondom, hogy tökéletes az album...
Kezdjük a kötelező tananyag felmondásával: a The Atomic Bitchwax a Monster Magnet kistestvére. Dave Wyndorf anno innen szipkázta el Ed Mundellt, aki bizony bő tizennyolc éven keresztül aztán hű társa is maradt a mágneses fazonnak. És ebből igen sokáig párhuzamosan futtatta vele a Bitchwaxet is, aztán egy idő után meg már egyiket sem. A Bitchwaxbe k...
Négy év után végre ez a lemez is megérkezett, és egy új Pink Cream 69-anyag megjelenése mindig örömhír, bár nem tagadom: akármennyire is szeretem a zenekart, az utóbbi három-négy album hosszabb távon még az elvitathatatlan minőség ellenére is eléggé összefolyt nálam. Nem tartom kizártnak, hogy pár év távlatából visszatekintve majd ebbe a sorba ille...
A Phantom 5 a tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetését jelentette számomra. Semmiképpen sem volt tökéletes a német csapat bemutatkozó albuma , akadtak rajta töltelékek is, de a hangulatával olyannyira elkaptak valamit, hogy azóta is rendszeresen hallgatom az All The Wayt, a Blue Dogot, a Don't Touch The Nightot, a Renegade-et és társaikat. A Play...
Az évzárás közeledtével már csak a készülő évértékelők miatt is igyekszünk visszatekinteni, mi minden történt 2017-ben, és ha már így alakul, ez az időszak arra is jó alkalmat teremt, hogy kicsit csökkentsük a felgyülemlett restanciákat. A The Lurking Fear lemeze például még augusztus közepén jelent meg, akkortájt egy interjút is közöltünk Tompa mest...
Nem mondom, hogy nem nevettem fel hangosan, amikor elolvastam Trevor Strnad óriási dumáját az album kapcsán a sötét órák urairól, a belső erő megtalálásához vezető death metalos ösvényről és a csatába vezetett, öntudatra ébredt elmék hadairól. Sikerült derekasan megröhögtetnie a jó Trevornak, egyszerűen nem lehet nem szeretni az ebben a stílusban vé...
Az új Primus borítóján Da Vinci (és a világ egyik) leghíresebb freskója, Az utolsó vacsora látható egy meglehetősen sajátos újraértelmezésben. A kompozíción a híres itáliai mesekönyv-író, Ul De Rico legismertebb alkotása, a The Rainbow Goblins hét főszereplő koboldja látható annál a bizonyos asztalnál: a csodás színeivel elhíresült, gazdagon illusz...
„Az élet értelme a halál" – énekli a korábban Kvohstként ismert Mat McNerney a Motherblood egyik legjobb darabjában, a Joy Through Death-ben, és ugyan ekkora bődületes nagy baromságot már rég hallottam, mégsem tudok rá haragudni, mert egyrészt precízen bemutatja hősünk hozzáállását a világhoz, másrészt pedig az új Grave Pleasures-anyag (ismét) egész...
Facebook
Twitter