Fiúk, ez kurva sokáig tartott! Nagyjából ennyi jutott eszembe az első hallgatások alkalmával, az Ulver „popalbumaként" meghirdetett The Assassination Of Julius Caesar kézhezvételét követően. A főkolompos, Kristoffer Rygg, az elmaradhatatlan Tore Ylwizaker billentyűs, valamint a norvégok Andy Fletchere, Jørn H. Sværen nagyjából tíz éve nem csinált semmi olyasmit, ami felkészíthetett volna bennünket az itt megtapasztalható elefántpuszira. Nem azt mondom, hogy bármi különösebb gond lett volna a köztes korszak szülötteivel, amelyekről mi is rendre megemlékeztünk, de utóbb már nagyon úgy festett, hogy a művészemberekre jellemző lila köd annyira kitöltötte hőseink körül a levegőt, hogy efféle emberközeli, mondhatni profán produkciót irányukból többé reálisan nem várhatunk. Az Ulvert persze soha nem a kiszámíthatóságáért szerettük, és ha tavaly év végén a kottába fingás tipikus esetként értelmezhető Riverhead filmzenét is sikerült megemészteni (részemről nem), akkor tekintsük mindezt egy soron kívüli ajándéknak szenvedéseinkért.
