Rágom egy ideje a Dead Crosst, ahogy Weiszék rágták a gittet A Pál utcai fiúkban. Szutykos, kellemetlen galacsin, kiköpni nem szabad, lenyelni nem lehet. Hányni ugyan nem kell tőle, de sok öröm sincs benne. És ahogy újra és újra nekiveselkedek, egyre jobban úgy érzem, igazság szerint már csak muszájból csinálom.
Az utóbbi időben elég sokszor érzek késztetést arra, hogy felpattanjak a monitor mellől és tiszta erőből nekirohanjak kopaszra borotvált fejjel a falnak. E roppant idegnyugtató hatású gondolatfoszlányok persze mindig csak akkor jelentkeznek a legintenzívebben amikor elkezdem görgetni egyes – itt meg nem nevezett – magyar zenei oldalak „értékeléseit...
Minden helyén kezelés és metalklisé-ironizálás mellett is eljutottunk oda 2017-re (és persze angolul nem számít ugye), hogy az Accept is tudott teljességgel vállalhatatlan dalszöveget írni, olyat, amit még Joey DeMaio is kínosnak tartana ma már, nem beszélve hazai metalszövegíró ikonjainkról. Komolyan nem találok szavakat... Az Analog Man gondolatme...
Már a svéd Ereb Altor sokadik albumáról írunk, és utóbb eléggé nyilvánvalónak látszik sajátos lemezkiadási logikájuk is, amelyben egy-egy kísérletezősebb kedvű alkotást ( Gastrike , Nattramn ) rendre egy hagyománytisztelőbb anyag követ. Utóbbira ad példát a 2013-as Fire Meets Ice , és e kalapba helyezem a legfrissebb sorlemezt, az Ulfvent is. Ebbe a veté...
A Pyramaze volt az a zenekar, ahol Matt Barlow 2007-ben visszatért, miután szeptember 11. miatt úgy döntött, hogy a profi zenészkarrier helyett inkább rendőrként kívánja szolgálni hazáját. Barlow előtt Lance King (ex-Balance Of Power), 2008-as távozása után pedig Urban breed (ex-Tad Morose, ma Serious Black) állt a zenekar élén, engem azonban egyik...
A 2000-es évek közepén a Municipal Waste a neothrash-színtér legjobb bandái közé tartozott, akik ugyan a többi hasonszőrű csapathoz hasonlóan szintén nem találták fel csövön a lyukat (azaz néha szinte pofátlanul nyúlták a nagy öregeket), de jó dalokat írtak, és élőben is aprítottak rendesen. A legkirályabb cuccuk számomra egyértelműen a 2007-es The ...
Furcsa egy zenekar ez az All That Remains, pedig annak idején aztán mindennek tűntek, csak annak nem. Phil Labontéék autentikusságához nem férhet sok kétség, a springfieldi banda annak idején ott volt a metalcore kezdeteinél, a Shadows Fall- és Killswitch-kapcsolódásokat aligha kell külön részleteznem. Bár nem tagadom, én sosem találtam őket még cs...
A Tankard régi intézmény a germán metalszíntéren, így mindig, mindenki pontosan tudja, mire számíthat Gerréék egy-egy új albumától. Ez a megállapítás lényegét tekintve igaz, ugyanakkor – mint minden hasonló bandánál – abból a szempontból azért árnyalhatjuk egy cseppet, hogy ideális esetben az efféle markáns stílussal rendelkező, régi motorosok sem ...
Az Avatarium az utóbbi évek egyik legkompaktabb és legsikerültebb története az európai színtéren. Miközben adott egy jól ismert figura és a hozzá kapcsolódó, jól ismert dalszerzői stílus, a projektből fokozatosan igazi zenekarrá fejlődött formációban Leif Edling úgy tudta újraértelmezni a saját fogásait, hogy a végeredmény az első pillanattól fogva...
Amennyire tetszett a visszatérő What If... , annyira elszaladt mellettem a spontánabbra, koszosabbra vett legutóbbi Mr. Big-lemez, a ...The Stories We Could Tell . Nem volt vele különösebb gond, de valahogy nem is éreztem úgy, hogy állandóan hallgatnom kell. Van ilyen, nem is akarom túlagyalni a témát. A Defying Gravity már elsőre is rokonszenvesebb vo...
Elképesztő belegondolni, hogy a Sammy Duet (ex-Crowbar, Acid Bath) és Ben Falgoust (Soilent Green) nevével fémjelzett Goatwhore immár saját jogán is húsz (!) éve tapossa a mókuskereket. Nemhogy megfáradni nem látszik azonban a brigád, de az egyre feljebb helyezett lécet egyre nagyobb magabiztossággal ugorja meg az underground frontvonalába igyekvő ...
Ahhoz képest, hogy egy szörnyű tragédiából jött létre, Gregor MacKintosh Vallenfyre projektje az utóbbi évek egyik legjobban elsült csatolt zenekara. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a tény, hogy a formáció leplezetlenül és teljesen bevallottan visszahatott az anyacsapatra, a Paradise Lostra is. Mert az oké, hogy a csapat fokozatosan amúgy is vis...
A címért máris jár egy pont, a borítóért még egy, így kapásból jó pozícióban kezdett nálam a Dying Fetus nyolcadik mocsadéka. Plusz vegyük hozzá, hogy a Reign Supreme sem mostanában jött ki a kedves kamarazenekartól, hanem jó öt évvel ezelőtt, így igazán ránk fért már némi vér és bél John Gallagherék húsüzeméből. Változás nem történt, az abszolút s...
A csodásan sikerült tavalyi Borknagar-album már mutatta, hogy Vintersorg újabban pályafutása egyik legjobb formájában teljesít, hiszen még ha az említett legenda színpadán nem is tűnik fel manapság, a Winter Thrice kreatív munkájából oroszlánrészt vállalt. A Borknagar és a Vintersorg projekt (utóbbi eredetileg Vargatron néven) ráadásul csaknem egysze...
Mivel az Iced Earth esetében alapvetően egy kizárólagosan Jon Schaffer által üzemeltetett átjáróházról beszélünk, pár évvel ezelőtt akadtak kétségeim azt illetően, mennyire lesz képes megmelegedni a csapatban Stu Block énekes, de az idő végül nem engem igazolt. A kanadai srác immáron hat évet húzott le a bandában, amivel beérte az őskorszakos Gene ...
Ha kezeid már oldalsó középtartásban vannak, terpeszben állsz, s arcod is az ég felé fordítottad behunyt szemekkel, nincs is más dolgod, mint hogy magasba emelt, összeszorított öklökkel üdvözöld Némethon Ruhr-vidékének kulturális kisiparosait, az Arnsbergből származó Orden Ogant! S még mielőtt a túlérzékeny lelkületű olvasók agyonvágnának e cinikus...
Ahogy egyre nyilvánvalóbbá a zenehallgatói fogyasztás megváltozása, úgy próbál egyre több előadó lépést tartani a kor diktálta trendekkel, és a felszínen maradni. Alkotni kell, egy zenész számára pedig nincs más megoldás, zenét kell írnia, ez a lételeme. Nekünk, rajongóknak pedig zenét kell hallgatnunk, mert nekünk meg részben ez a lételemünk. Szóv...
A Lords Of Black tavalyi lemeze kapcsán már írtam: ha Ritchie Blackmore újabb Rainbow-kalandjának csak annyi értelme volt, hogy a világ megismerte általa Ronnie Romerót, már megérte feltámasztani a bandát. (Kiss kolléga glasgow-i beszámolója alapján ezen túlmenően simán ki lehetett volna hagyni a nagy attrakciót, Vincének Birminghamben jobban tetszettek....
A Várhidi Adrián (haveroknak csak Adrian von Castlebridge) vezette Alone In The Moont kábé két éve ismertem meg. Számomra akkor a semmiből tűntek elő, és lettek egyből az egyik legnagyobb reménység ezzel a grunge/stoner/hard rock keverékkel, amit – szerencsére – elég agilis módon nyomatnak. Ebből a státuszból a Glamour Grunge által sem kerülnek ki...
Hiánypótlónak semmiképpen sem nevezhető a Primal Fear új koncertlemeze, amely hét évvel követi az előző élő anyagot, a 2010-es Live In The USA-t. Ugyan ma már csak a legfanatikusabb rajongók vásárolnak ilyesmit, de tulajdonképpen simán indokolható az Angels in Black megjelenése, hiszen egyrészt a zenekar idén ünnepli huszadik születésnapját, másrés...
Azt hiszem, nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy nálam melodikus rockban már évtizedek óta a kanadai Harem Scarem zenekar csücsül annak a bizonyos képzeletbeli dobogónak a tetején. Ezt még a viszonylag sok töltelékdalt tartalmazó anyagaik (Hope, Higher, Big Bang Theory, Rubber-projekt) sem tudtak gyökeresen befolyásolni. Az említetteket leszámítva e...
Chad Kroeger és Corey Taylor elég jó extra kampányt biztosított mind a Feed The Machine -nek, mind a Hydrogradnak egymás kölcsönös lefikázásával, és ugyan a mondás szerint jó bornak nem kell cégér, mind tudjuk, hogy a zeneiparban azért másképp működnek a dolgok. Itt sokkal inkább a mickjaggeri alapvetés az irányadó, miszerint mindegy, mit írnak rólad, ...
Újabb négy év, újabb lemez, újabb tagcserék. A Nagy Alma rohamosan rothadó belsejéből mintegy huszonkilenc éve előtekergett Suffocation nem nagy híve a változatosságnak, és ez sajnos az utóbbi néhány lemezeikre is igaz. Az egykoron szebb napokat megélt csapat mára tényleg kezd totálisan átállni a gyorsfogyasztói mentalitásra, mással legalábbis nem ...
A chicagói trancsírozós brigád lassan harminc esztendőre visszatekintő életútja nem nevezhető igazán zökkenőmentesnek. Öngyilkosság, haláleset, kiadói bénázások és tagcserék sorozata egyaránt súlyosbította a közvetlenül az örök feketeség mezsgyéje mellett haladó karrierjüket, amely tizenöt évvel ezelőtt meg is tört egy ponton. Ezt követően aztán tí...
Előzetesen meglehetősen kevés tényező szólt amellett, hogy szeressem ezt a lemezt, és őszintén szólva nem is vártam tőle semmit. Jorn Lande különböző albumait szinte kivétel nélkül imádtam a 2000-es évek első felében, aztán elkezdte magát olyan szinten szétaprózni, hogy szinte minden érdeklődésemet elveszítettem iránta. A szólócsapat tagságának tel...
„A növendék oldalt áll a falhoz, felnyújtott kezében kréta segítségével vonalat húz a falra, sarkának felemelése nélkül. Ezt követően karlendítéssel páros lábról elrugaszkodik, és a fellendüléssel elért magasságot a krétával megjelöli. Háromszor próbálkozhat. A legjobb eredmény és a korábban bejelölt vonal távolságát mérjük" – ez az érintőugrás, vag...
Noha eleinte úgy tűnt, hogy már magával a zenekari felállással megváltották a jegyüket a csúcs felé, pár év távlatából szerintem nyugodtan kijelenthetjük: az Adrenaline Mob nem született túl szerencsés csillagzat alatt. A részletekbe most nem akarok belemenni, hiszen mindenki tisztában van velük a tagcseréktől kezdve szegény A.J. Pero haláláig – ek...
Facebook
Twitter