Korszakos dalszerző zsenik, élő klasszikusok friss produkciói esetében az ember ösztönösen tesz két lépést hátra, mielőtt az amúgy teljesen felesleges kritikai tiszteletkörökbe alámerülne, és mérlegre tenné saját kisszobájában a mérhetetlent. A jó Roger ott áll sorba Martin L. Gore vagy éppen Mark Knopfler mellett annak a színháznak a függönye mögött, ahol a tömött sorokban érkező nézők minden bizonnyal lelkesen megtapsolják majd a friss produkciót is, de valójában azokért a dalokért érkeztek, amelyek saját generációjuk himnuszai voltak. Waters pedig jócskán adott ebből a típusból mindenkori közönségének, nem is egy, de immár akár két-három-négy generáción is átível a The Dark Side Of The Moon vagy a The Wall hatása, amelyeket a rajtuk virító Pink Floyd-logó ellenére is joggal tekinthet saját gyermekének a poptörténelem talán legmocskosabb szájú basszusgitárosa.
