A Red Swamp-lemezismertetőt fabrikálva vágódott belém a felismerés: hoppá, hiszen még egykori turnétársaikról, a Dungaree-ről sem írtunk, pedig hát tavalyi anyaguk, a Bipolar World nekem speciel annyira bejött, hogy a bandát fel is véstem a legnagyobb hazai reménységek képzeletbeli listájára. Nem mintha már nem lettek volna ott korábban is, hiszen eddigi EP-ik (2014 – Climb Out Of The River, 2015 – Final Yell) pontosan azt a két zenei világot vegyítették, amelyet bármikor, bármilyen ideg-, kedély- és tudatállapotomban szívesen hallgatok: a stonert és a grunge-ot. Persze, hogy a szűk három éve létező szegedi négyes nem tett máshogy a debütáló nagylemezén sem, talán csak annyit változtak, hogy még jobban ráéreztek az egész dolog ízére, azaz mindenki nyugodtan idegondolhatja a kemény és a dallamos részek fejlődési irányára vonatkozó szokásos ténymegállapítást. Alig három év alatt tehát már a harmadik hangzóanyag, közben egy országos turnéféleség – nem semmi a tempó, és ez még akkor is így van, ha a Bipolar World hosszát látva még vérmesebb punkbrigádok is elismerően köpnének egy hegyeset: nyolc plusz egy tétel alig harminc percben, slussz-passz. Lehet feltenni újra. Mert fel fogod, ha valaha is szeretted a Pearl Jam kreativitását, a Soundgarden energiáját, az Alice In Chains súlyát, és mondjuk az olyan csapatok húzását, mint a Black Label Society.
