Fanatikus rajongóként még mindig nem igazán tudom eldönteni, hogy jó ötlet-e a Kansas jelenlegi, majdhogynem teljes mértékben átalakított felállását Kansasnek hívni, avagy sem. A zenekart egyaránt menedzselő és a dobosi posztot a kezdetektől betöltő Phil Ehartra viszont még e levegőben csüngő kérdés ellenére sem vagyok képes haragudni, hiszen kitartása és munkamániája még mindig töretlen, és az a tény, hogy egy szinte teljesen frissen érkezett gárdával is képes továbbvinni a csapatot, sokkal inkább becsülendő, mint bosszantó. S természetesen az is hatalmas kérdőjeleket rajzol a Song For Americán nevelkedő fejek fölé, hogy egy Steve Walshot gyakorlatilag helyettesítő új énekes képes-e valami pluszt is hozzárakni a felbecsülhetetlen életműhöz, vagy inkább tovább rombolja azt? A választ nyilván az idő adja majd meg, azonban a klasszikus lemezek fényének kioltására az égvilágon semmi és senki nem lesz már képes. Legyen szó teljes vérátömlesztésről, hangszerpark-frissítésről, Richard Williams másik szemének letapasztásáról, az 1974 és 1982 közötti diszkográfia nyomait csak a nap fehér törpévé nyikkanása lesz majd képes eltörölni cirka ötmilliárd esztendő múlva. Nagy szavak ezek, és baromi elfogult is vagyok, tudom, de mi mást tehetnék? Ezek a fickók zsenik.
