Sokan kiakadtak rajta, kívülről nézve mennyire hidegen, érzelemmentesen fejezte be pályafutását a Mötley Crüe, de én őszintén szólva semmi meglepőt nem találok ebben. Elég egyértelmű, hogy a csapat zenei egységként valamikor a '90-es években – szerintem nagyjából a '94-es album bukása után – gellert kapott, és mielőtt előjönnél nekem a New Tattoo-val vagy főleg a Saints Of Los Angelesszel, fusd végig, ki volt Nikki Sixx fő szerzőtársa ezeken az albumokon. Bingo, az a James Michael, akivel aztán a basszer összehozta a Sixx: A.M.-et is... Ez egy olyan helyzet, amit nem kell magyarázni: elég nyilvánvaló, hogy Nikki ma már Jamesszel – meg persze a formációt trióvá kiegészítő DJ Ashbával – akar együtt írni és játszani, nem pedig Vince Neillel, Tommy Lee-vel és Mick Marsszal. Az ügy tiszta, a másik sztori lezárult, és senki sem tagadja, hogy a Crüe-nél a nosztalgiapatronokat leszámítva lemerültek az elemek. Hol itt a gond? Miért lenne jobb, ha azt hazudnák, hogy imádják egymást, és a legjobb barátok? Ha olvastad a The Dirt könyvet, beláthatod: ilyen übersúlyos, feloldhatatlan konfliktusokkal és tragédiákkal tarkított harmincakárhány év után semmi csoda nincs benne, ha soha többé nem akarnak találkozni egymással.
