Szerintem nem volt ember a rajongótáborban, aki ne vonta volna fel a szemöldökét, miután elolvasta Stephen Carpenter nyilatkozatát arról, hogy ő valójában nem is akart gitározni az új Deftoneson, meg hogy szíve szerint más irányba haladt volna ezzel a lemezzel, mint társai. Az „ez az eddigi legjobb lemezünk!"- és „a keményebb részek még keményebbek, a dallamosak még dallamosabbak"-típusú, csúcsra járatott semmitmondások özönében olyannyira elszoktunk az őszinte beszédtől egy új album kapcsán (is), hogy egyből mindenki a banda jövőjéért kezdett aggódni. Aztán jött Chino Moreno, és kiderült, hogy azért nem eszik olyan forrón a kását, nincs semmi gond, csak a szokásos nézeteltérések, amik egyébként teljesen természetesek, ha valahol öt felnőtt ember dolgozik együtt. Csak valami furcsa indíttatásból egy csomóan szeretik azzal áltatni magukat, hogy a zenekarok élethosszig működő baráti társaságok, ahol kizárólag móka, kacagás meg közös mulatozás az élet. Persze...
